Maros András Redőny című darabjának ősbemutatójára készül az Orlai Produkció. Pataki Ferenc Nándit alakítja, a főhősnő fiát, akinek a sorsát egészen a fogantatása pillanatától követhetjük. A színművésszel a Redőny számára ismerős világáról és szerepének különlegességéről beszélgettünk.
Milyen darab a Redőny?
Remek, és nem udvariasságból mondom. Sokat elárul egy drámáról, ha a próbafolyamat alatt nem változik a példány, nincsenek nagy húzások vagy beleírások. A Redőnyhöz egyáltalán nem kellett hozzányúlni. Jók a párbeszédek, élő a szöveg, van lüktetése, ritmusa, izgalmas a szerkezete, a történethez, a karakterekhez könnyedén tudnak kapcsolódni a nézők.
Te mennyire tudsz hozzájuk kapcsolódni? Mennyire ismerős számodra az a világ, ahonnan a Redőny párja, Éva és Attila, azaz Nándi szülei elindulnak, és ezt hogyan lehet beépíteni az általad játszott karakterbe?
Debreceni vagyok, ezért otthonosan hangzanak a szavak, a lerövidített városnevek, és számomra egyértelmű, hogy ha tésztát említenek, az süteményt jelent. Márti mamától Éváig, Attiláig sok embert ismerek, akik a darabbelihez hasonló, bár szerencsére nem annyira tragikus pályát futottak be. Nándi látja, ahogy a szülei, Éva és Attila megismerkednek, elindul a közös életük, majd ő is megszületik, elkezd nőni, de az eseményeket kívülről nézi, egyáltalán nem tudja befolyásolni, ami körülötte vagy vele zajlik. Nándi tehát egy egészen más szemszögből és egy jóval későbbi időpillanatból lát rá a történtekre, ezért nekem a „várdai” vagy „nyíregyi” világba nem kell behelyezkednem.
Attila élete csupa stikli, simlisség és kisebb-nagyobb csalás, Éva pedig az, aki hosszan tűr, elfojtja az érzéseit, mindenkinek meg akar felelni, mégis (?) belőle lesz áldozat. Mit érzékel ebből Nándi, aki tízéves koráig él a szüleivel?
Azt, hogy az apukája sosincs otthon, az anyukája hangulata pedig egyre változékonyabb, és egyáltalán nem foglalkoznak vele. Jobb híján a nagymama viszi állatparkba meg biciklizni a játszótérre, az ő nevelése viszont nem a legmodernebb. Nándi pontosan érzékeli, hogy valami nincs rendben, de azt gondolja – hiszen csak tízéves –, hogy ennek csak kézzelfogható, konkrét oka lehet. Az anyukájának azért rossz, mert nem működik a redőny. Ha megjavítja, az anyukája majd újra jól lesz. Egy gyereknek ennyire egyszerű az ok és az okozat összefüggése. Kívülről, egy felnőtt azt mondaná, Nándi életéből hiányzik a biztonság.
Nándi sem az apjára, sem az anyjára nem hasonlít.
Nem, és valószínűleg azért, mert rá jobban hatott az a környezet, amit később Berci papa és a nagypapa biztosítottak neki. Nem véletlen, hogy amikor Éva a börtönbe kerül, hogy Attila balhéját elvigye, rájuk bízza Nándit. Éva ösztönösen érzi, hogy a gyereket nem küldheti vissza a szülőfalujába, hogy az ő anyja nevelje. Nem hiszem, hogy attól tart, Márti mamánál rossz társaságba keveredne Nándi, inkább az a félelme, hogy a fiú megrekedne, nem tudna továbblépni. Emlékszem, hogy azoknak az osztálytársaimnak, akik a környékről jártak be, már Debrecen is nagy ugrás volt, de Debrecenhez képest Pest – és nem Budapest, hanem Pest, ahova felmegyünk! – jóval nagyobb léptéket és nagyobb lehetőségeket jelentett és jelent ma is. Nándinak Berci papáéknál kinyílik a világ. Az ő élete a nagyszüleihez, a szüleihez képest egész más perspektívába kerül azzal, hogy Hágában tanul globális fenntarthatóságot. Ez a Kisvárda mellett élő Márta mamának már teljesen érthetetlen, csak „valami matek”.
Mit érez Nándi Éva iránt? Hogyan rakta a helyére azt, ami velük történt?
Nándival tízévesen három komoly tragédia is történik. Az apja eltűnik, az anyja börtönbe kerül, ő pedig a redőnyjavítás közben kizuhan az ablakon, és kórházba kerül. Felgyógyul, nem lesz maradandó károsodása, Berci papáéknál szerető, stabil környezetbe kerül, de biztos, hogy a kamaszkora, amit a darabban nem látunk, nem problémamentes. Amikor legközelebb Nándival találkozunk, már egyetemista: „Látogattalak volna, Anyu, de aztán megértettem, hogy miért nem engeded” – mondja Évának, tehát valószínű, hogy leginkább az anya hiánya miatt volt benne düh, gyűlölet. Visszamenőleg viszont összeállt benne a kép, feldolgozta a történteket, ez pedig a kettejük kapcsolatában is egy új kezdetet jelent.
Nándiként narrálod, kommentálod, ami körülötted zajlik, de vannak helyzetek, amikor benne vagy a történetben, vagy épp a nézőkkel kommunikálsz. Ez az interakcióval megspékelt „kint is, bent is” játék színészként milyen kihívást jelent?
Nem idegen egyik helyzet sem, mert Szegeden az Amadeusban Salieriként megtapasztaltam, mit jelent a narráció és a tényleges részvétel kettőssége, a Karnyónéban pedig mint Kuruzs kellett a közönséggel játszanom. Persze, egyszerűbb a dolgom, amikor aktívan benne vagyok a történetben, vagy az eseményeket kommentáló monológjaimat mondom. Sokkal nagyobb koncentrációt igényelnek azok a jelenetek – és ezekből van több –, amelyek nem Nándiról szólnak, ahol ténylegesen nincs is jelen az eseményekben, és csak odavetett, reflektáló mondataim vannak. Ezekben a jelenetekben nem lehetek én a főszereplő, de nem is tűnhetek el teljesen, és ezt a fajta jelenlétet, a megfelelő arányt nem könnyű megtalálni. Károly (Ujj Mészáros Károly, az előadás rendezője) bátorított, hogy nem kell „kollegiálisnak” lennem a többiekkel szemben, hiszen Nándi ezekben a helyzetekben sem csupán díszletelem. Az odavetett mondatokkal ellene tudok menni annak, amit a többiek játszanak, fölerősíthetek vagy behozhatok egy másik hangulatot, ez pedig színészileg érdekes lehetőség és izgalmas feladat.
Az előadás játszási időpontjairól itt tájékozódhatnak.
