Féltem, hogy nem lesz olyan jó Ónodi Eszter, mint volt Tóth Ildi a 2000-ben Deák Krisztina által rendezett filmben. Tartottam a szexjelenetektől is, mert premier plan, azt hiszem, zavarba hozott volna.
Závada Pál múlt században írt regénye valójában naplók, levelek sora: egy szenvedélyes szerelem története a szlovákok lakta alföldi településen – az első világháborútól a szlovák nemzeti ébredésen, az őszirózsás forradalmon, tanácsköztársaságon és a második világháborún át az ötvenes évekig.
Úgy emlékeztem, hogy szépek a filmben Tóth Ildi csipkeruhái, érintései, magával ragadóak a rendező, Deák Krisztina képei. Így hát elvárásokkal telve ültem be a Belvárosi Színházba vasárnap este, és jó érzéssel jöttem ki.
Ónodi legalább olyan jó volt, mint Tóth Ildi, Pál András talán jobb, mint Bodó Viktor, és hát ott volt Lukáts Andor és Gáspár Sándor, akikben eddig nem csalódtam.
De miről is szólt most a történet, amit Hargitai Iván, a pécsi rendező mesél el?
Először nem értettem Takács Kati, azaz Ondris anyjának szenvedélyekkel átitatott, mégis monoton mozgását, sem Pokorny Liáét, aki hol cselédet, hol Irmust, Jadviga barátnőjét alakítja. Bár a színház, Antonin Artaud óta tudjuk, nemcsak újrafogalmazni képes egy szöveget, de kegyetlen is: lecsupaszít, olyat is kifejezhet, amit mi magunk sem emeltünk eddig tudatunk zavarosabb rétegeiből a világosság felé. Igen, később rájövök, ez Ondris anyja mozgásának gyökere. És ez Irmus mozdulatainak ihletője, ez a féltés/aggódalom/erőszak/félelem gyökerű indulat. Számomra mégis idegen marad ez az együttmozdulás. Talán, ha az egészet eltáncolták volna. Pedig Ladányi Andreát, aki a koreográfiát összeállította, egyébként szeretem.
Egyszer mégis el tudom fogadni. A szeretkezéseknél. Ott szép, a helyén van. Ugyanígy vagyok a dalokkal is, amelyek régiek, népiesek, visszahozzák a hangulatot – mégis távolságtartóvá, kívülállóvá válok. Csak szemlélem Ondris, azaz a szeretni tudás képtelenségének drámáját, pedig Pál Andris Ondrisa egyébként behúzna.
Az első jelenetben még Jadviga és Ondris azonos szinten állnak: Jadviga hazudik, Ondris megerőszakolja. Aztán Jadviga egyre lejjebb zuhan szenvedélyének sötét vermébe, Ondris magára marad.
Závada valami ilyesmit ír: igen, talán női combok örökös egymásutániságában is lehetséges Istenbe botolni, de ha nincsenek, akkor csak az Isten marad. A fohász. Igen, ha nincs társad, Isten a társad lesz, igazából a legjobb, ha elfogadod. Ha nem, akkor szenvedsz, mint Jadviga, aki tisztán látja saját törékenységét. „Nem vagyok jó feleség, sem jó társ, sem jó szerető, sem jó anya, hiszen nem látom fiaim első lépését, nem fogom a kezüket, jaj, nem vagyok jó semmire.” Vagy csak nem tudok választani – mondhatná még. Vagy inkább elfogadni a szeretetnek azt a fajta mindennapiságát, amit Ondris nyújtani tud? Ehhez persze az kellene, hogy Jadviga magát szeresse. Mivel szülei meghaltak, gyerekkorában nem volt, aki szeresse, így ez eleve képtelenség.
Ondris szenved, és szenved Jadviga is, de csak akkor igazán, amikor elolvassa férje naplóját. Megérti szenvedélyének hiábavalóságát Franci iránt, és szégyeli is ezt nagyon.
Franci, a szerető és Ondris egyszer találkoznak. Várok egy kiáltást, egy pofont, valami erőset, az indulatnak egészen végletes formáját, de nem. Ondris nagyobb lélek. „Kinek a fiát nevelem én, Franci?! Kinek?!” mondja kínlódva, és ütne talán, de már nincs értelme.
Itt bevonódom, mintha a Belvárosi színpada átváltozna a Katona színfalaivá; minden olyan egyszerű, érthetően természetes lesz. Hála Ónodinak, a második gyermeküket, Misót és Francit játszó Gáspár Sándornak, Lukáts Andornak vagy nem tudom kinek, többször beköszön ez az ismerős érzés.
Závada mondatai ütnek persze így is. Azóta is többször eszembe jut Ondris, mert most a dráma leginkább az övé, Pál Andrásé. Igaz, segítője, Ónodi Eszter nélkül nem lett volna az, aki.
