Ezen a héten nem csak a hétvége miatt vártam a péntek estét. Igazán izgalmas programra készültem: Óbudára, a festői környezetű Óbudai Társaskör kertjébe. Színház a kertben, nyáreste, virágillat…ez az, ami egy fárasztó, munkával telt hét után igazán simogatóan hat a lélekre. Az idillt egy késő délutáni viharos eső mosta el. Így 20.30-kor az ünnepélyes hangulatot árasztó nagyteremben keresgéltünk szabad bársonyszéket.
Az előadás kezdetén rögtön egy édesanyjukat gyászoló felnőtt testvérpár párbeszédébe csöppenünk. Együtt olvasgatják megrendülten anyjuk végrendeletét, majd egy ládikóban további levelekre és naplóra bukkannak. Ekkor derül fény a titokra: Az Olaszországból házassága révén Amerikába települt és egész életén át a családjának élő édesanyjuk, Francesca 4 napon keresztül mintha valaki másnak az életét élte volna… Az időpont az édesanya egyedül otthon töltött hete, a rejtély okozója pedig Robert, a National Geographic fotósa, aki azért érkezik a vidékre, hogy hidakat fotózzon.
A férfi igazi világpolgár, aki „útközben van otthon”. Állítása szerint nincs szüksége senkire, csak a változásra. Francesca mindennapjai viszont nyugalmas egyhangúságban telnek, éli az amerikai vidéki háziasszonyok és családanyák életét. Teljesen felforgatja őt Robert laza könnyedsége, élethez való hozzáállása, hogy a fotós az ő itáliai szülőfalujában is egyszerűen leszállt a vonatról, mert a „a táj olyan szép volt”… Elszalasztott egykori álmai jutnak eszébe, az álmok megélésének megtestesülését látja a férfiban.
S ezzel kezdetét veszi a világ egyik legrövidebbre sikerült, ám minden mélységet és magasságot átfogó szerelmi története. Francesca szerepében Udvaros Dorottyát láthatjuk. Alakítása olyan szerepazonos, úgy jár-kel a csöppnyi térben (konyhájában), hogy teljesen beleéljük magunkat életébe. Felkavarója pedig egykori nemzetis kollégája, László Zsolt, aki szó szerint szinte berobban a történetbe. Fényképezget, cseveg, a világot járó és soha le nem horgonyzó emberek felszínességével. S bár látszólag tartja a távolságot és ez az egész neki egy kaland a sok közül, a nő személye nagyon is magával ragadja.
Bár vadidegenek egymás számára, természetes meghittséggel beszélgetnek, főznek, fényképeznek, kirándulnak…A jegestea is édesebb, a cigaretta is jobban esik, a szomszéd pletykáktól sem tart már az előtte oly szolid Francesca. Kettejük dinamikája, a két színész közti kémia szinte izzítja a levegőt és magukkal rántják a nézőt is saját kis univerzumukba. Olyanok ők ketten, mint Nárcisz és és Goldmund, a két, látszólag teljesen más személyiségű és más életutat bejárt regényhős, akik azonban mégis egyfelé tartanak. Ahogy Robert is mondja: „Ilyen bizonyosság csak egyszer van az életben.”
„Te éreztél már ilyet?” Teszik fel a kérdést Francesca gyermekei egymásnak. És rádöbbennek, hogy addig érdemes változtatni, amíg még nem késő. Novák Eszter rendezésében talán ez az egyik leghangsúlyosabb kérdésfelvetés. S miközben a gyermekek próbálják megérteni anyjuk síron túli üzenetét, bennünk is megfogalmazódik, hogy szabad-e elengedni azt, amire voltaképpen egész életünkben vártunk?
László Zsolt és Udvaros Dorottya elképesztő hitelességgel jelenítik meg az egyáltalán nem hétköznapi szerelmi történet figuráit. Még inkább kidomborítja a megrendítő történetet a nagyon odaillő zenei kíséret. Francesca utolsó monológjánál már nemcsak a főszereplő szemében csillannak a könnyek…
László Zsolt mondta az előadás próbaidőszakában: „Ez rólunk fog szólni.” Róluk is szól, valóban. Meg rólunk. Meg arról, hogy „a régi álmok jó álmok voltak. Ugyan nem váltak valóra, de jó, hogy voltak.”
Ennek az idézetnek szellemében ajánlom mindenkinek.
