Az előadás az azonos című kötet átirata, kemény kritika, a népieskedés, a képmutatás hatásáról. Azonban itt a legfontosabb különbség is, hallani magától a szerzőtől gondolatait. Nem elszigetelt az eset, a Nyugat idejéből akkor többek közt a mára kevésbé ismert Szabolcska Mihály személyét érte hasonló kritika. A petőfieskedő költőt akkor Karinthy tűzte céltáblájára.
A rövid átvezetőkben Dés László játékát élvezhetjük pianón és tenorszaxofonon. Éles hangzás, oldó hatásért, mely közben az író is megpihenhet.
Kis hazánk sok gúnynévre szolgált rá az elmúlt évek során. Abszurdisztán, Meseország, Rinyafölde, az európai Mordor, csak pár a nem épp hízelgő címkék közül. A mélység semmilyen más teremtmény szemében nem lehet oly „fenyegetően közeli”, mint az ön- és a társadalomkritika hajszálnyi szélességű gyilokjáróján egyensúlyozó artista szemével nézve. Nem oly szerény véleményem szerint kihalófélben lévő állatfaj vagyunk.
Mégis kissé illetlen gondolat módjára tör rám a gyanú, hogy a fentiek – bár kétségtelenül megszolgált jezők – jogszerűségük csupán részben tűnnek megalapozottnak. Van azonban a humor, az irónia keserűen fülledt légkörű bolygólyán egy olyan út is, amely remekül rávilágít egy a hazánk történelme által is bizonyított hajlamunkra, mely ugyan fel nem ment, mégis érdemes rá figyelmet fordítani.
A néphülyítés egy olyan szintjéről van szó, melyre önálló művészeti ág is méltán épülhetne. Parti Nagy ezt villantja meg vállaltan görbe tükrében. A személyi kultusz, a népiesség és a nemzet fogalmának cinikus kombinációit előszeretettel karikírozza. Mind tudjuk, hogy riposzt terén nincs szebb és elegánsabb módszer, mint az ellenfelet saját eszközeivel és saját terepén „bökni meg”.
A nemzet eszméjének fonáksága romantikus illúzió voltában keresendő. Mind nagyon szép, együvé tartozás, összefogás, bajtársiasság, áldozat. Mindez kiváló táptalaj lenne, ha nem egy nagyobb egész részei lennénk, melynek tükrében e bor bukéját méreg rontja. Ilyen beszűkült – diszkriminatív voltáról ne is ejtsünk szót – nacionalizmusra ’48-as időszakban talán volt igény és szükség. Mára – a premissza tükrében, hogy egy úgy nevezett Unió tagjai vagyunk – csak a riasztó méreteket öltő igény maradt.
A népiesség eltúlzott jelentősége furcsa kérdés. Sokszor hallom barátaimtól, járókelőktől: „mocskos város, tiszta vidék”. Nos, ismerve mindkét – egymástól csak a szubjektív természet által elválasztható – világot azt kell mondanom, hogy a trágya vidéken sem lesz más, csak a név, amelyet visel. A fenti meglátás így erős primitív töltetet kap.
A személyi kultuszra annak ellenére sem pazarolnék szót, hogy a legsúlyosabb népünket fenyegető betegségnek tartom.
Kijelenthetjük, hogy Parti Nagy elvetemült gondolatvilága nem újdonság számomra. Az istenített vezető személye mindig kiált a gúnyért. Egy olyan esetben pedig, ahol a nép az elemi logika irányába tanúsított ellenállása, a propagandára való fogékonysága abszolút diagnosztizálható, ez az egyetlen hatásos gyógymód. Ha csak egyetlen ember immunitását ki tudja váltani vele, már megérte. Paradox állítások, irányított agymosás és a Noam Chomsky által a nyolcvanas években megálmodott diktatúrát építő módszerek korát éljük.
Ennek színpadra vitt átiratát látva megelevenedik a néző előtt minden olyan fonák helyzet, ami miatt ma oly divatos a logika – és nem mellesleg minden emberi jó érzés – ellen viselt keresztes hadjárat.
