Tolnai Ottó Végeladás című műve alapján Imre Zoltán és Hudi László (képünkön) közreműködésével született az A borbély (Borotválás – részben) című monodráma, amit februártól Bán János színművész ad elő a budapesti Katona József Színház, a Mozgó Ház Alapítvány, az Orlai Produkciós Iroda és a Természetes Vészek Kollektíva közös produkciójaként a budapesti, V., Kossuth Lajos utca 18. szám alatti, egykori könyvesbolt helyiségében.
Tolnai Ottó (Magyarkanizsa, 1940) Kossuth- és Magyar Irodalmi-díjas szerbiai magyar író, költő, műfordító, szerkesztő, a vajdasági magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja. Regényeket, elbeszéléseket, drámákat, esszéket, interjúkat, képzőművészeti kritikákat egyaránt ír. Végeladás (1996) című drámájából készült a most látott, A borbély című előadás.
Az eredeti darab egy öreg bácskai kisember, bizonyos Csömöre bácsi hosszú, kínos haldoklásának története, miközben élete emlékeit szétosztogatva jut egyre közelebb „életének értelméhez”, ami nem más, mint a halála. A tárgyakhoz egy hosszú élet, a megélt történelem emlékei fűződnek, melyektől fokozatosan elhidegül az öreg. A szibériai hadifogságtól, a háború és a hazatérés zűrzavaraitól, az ismerősöktől, mindentől, s ahogy egyre kevesebb tárgy veszi körül, ő annál szabadabbnak érzi magát.
Ennek a darabnak egy rezonőr (=a szerző szócsöve a műben; okoskodó, bölcselkedő) szereplője az a borbély, aki itt, a monodrámában most főszereplővé lép elő, és akinek a személyét az átalakítók összegyúrták Csömörével, így már a borbély emlékezik vissza a dolgokra, történésekre és emberekre, legfőképp saját apjára, aki egy szál kutyakötéllel jött haza a fogságból, a frontról. Az átalakítás, aktualizálás közben a borbély egy belvárosi figura lesz, akit a történelem is részben ezekhez az utcákhoz, üzletekhez és szomszédokhoz csatol. De az ő tudata is bomlófélben van. Amolyan régi, fecsegő borbélymódra ömlik belőle a szó, hogy a vendéghez, hol a közönséghez, hol meg éppen csak magához beszélve, a dolgokat rendre feljegyzi egy nagy könyvbe, s közben monokliként lupét csíptetve fél szeme elé, valamiket összeszed a földről, a hajkeféből, s ezeket, mint rovargyűjtő a bogarakat, dunsztosüvegekbe zárja és nevek szerint polcokon sorakoztatja. Az ember csak később jön rá, hogy ezek emberi hajak, a borbély vendégeinek hajszálait, hajcsomóit rendezi gyűjteménybe.
Gyűjteményében persze más is van az említett kutyakötéltől egy puhafa gyúródeszkán át egy zsák nullás lisztig; mindezek persze csak neki értékek, mert emlékek fűződnek hozzájuk, és ezekről sorra mesél is. A borbély csak hajvágást vagy borotválást vállal – most épp borotválós nap van –, maximum nők részére fanszőr-borotválást, de arra itt most nem kerül sor. Rendes borotválásra viszont igen, mert a nézők közül jelentkezőknek bizony be kell ülni a borbélyszékbe (cserébe fél áron nézhetik meg az előadást), és még azt sem tudjuk, hogy itt most tényleges szőrtelenítés következik-e a bátorításul felhörpintett tömény szesz után, vagy netán vér is fog folyni? (Az embernek tudat alatt felötlik Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya, de itt nem erről van szó.) Időről-időre meg kell nyugtatni a delikvenst, hogy borbélyunk keze nem remeg, mert állítása szerint sosem iszik, de valóságban meg-meghúzza a zsebében lapuló italos flaskát. A borbély időnként kiesik a történetéből, és kommunikálni kezd az utcanéppel. Az emberek nem pontosan tudják, mi folyik a kirakaton belül, bámészkodnak, még be is fényképeznek elhaladtukban. Aztán emberünk visszatér a történethez, és borotvahabból az üvegre pamacsolt térképen mutatja apja hazatérésének útját. Máskor colstokot, tolómérőt ragadva méricskéli a borotválandó delikvens fejformáját, orrhosszát, állát, s ezeket az adatokat is feljegyzia nagy könyvbe. Néha egész költőivé, szinte biblikussá válik, amit mond, máskor lapos üresjáratba csap át. Zavarodott, kapkod, megvilágosodik. Töredékdarabokból vall magáról, az apjáról, a történelmi lét emlékeiről.
Metafizikus becketti bohózat realitásokkal és abszurditásokkal? Zavarba ejtő performansz? Monodráma rögtönzésekkel keverve? Igen, azt hiszem mindhárom.
Bán János az egyik kedvenc színszem, mióta először láttam Raymond Queneau Stílusgyakorlatok című zseniális előadásában bohóckodni, majd más színházi és filmszerepeiben. Most is nagyszerű. Az előadásra a Katona József Színházból egy asszisztens vezetésével csoportban megy át a legföljebb 50 főnyi közönség a Puskin mozi melletti előadás-helyszínre,Bán János ott vár minket, s ahogy fogad, egyszerre színész és szerep. Fokozatosan vált, ahogyan mi is közönségből szinte észrevétlenül leszünk várakozó vendégekké, az elmesélt dolgok részesévé. Nevetünk, de ebbe a nevetésbe fokozatosan keverednek keserű ízek, emlékek és bizonytalanságok. Ahogy a részbeni borotválás tele van komikummal, nemkülönben az utca véletlen arra járóinak lereagálása, ahogy a környezet, pl. az Úttörő Áruház emlegetése összekacsintás, az egykori ismerősök, pl. a sárga csillagot viselők említése ismét más érzéseket kelt, annyira zavarba ejtő a mindent feljegyzésa nagy könyvbe, hogy legyen, ami igazolja a dolgokat. Csakhogy az ember emlékeiben dolgozni kezd az is, hogy kik is kezdték el az ember antropometriai méricskélését az osztrák dr. Josef Wastl irányításával, mikor a fajelméletet akarták igazolni, ha pontosan nem is úgy, de hasonlóan, mint ez a szerencsétlen, meghasadóban lévő borbély. És amikor kiderül a néző számára, hogy a falon körülöttünk lévő üvegcsék emberi hajakat tartalmaznak, melyek ugyanúgy részei a végeladásnak, a gyomor elkezd forogni, mert sokan láttunk ilyen hasonló „relikviákat” hajakból, fogakból, szemüvegekből, cipőkből.
Tudom, hogy nem erről szól a darab, mégis Hudi László rendező (akinek mellesleg Tolnai Ottó az apósa) szinte a kegyetlen színház eszközeivel lopja be tudatunkba a borbély történelme mellé a magunkét is. Valószínűleg más néző másként éli át az egészet, de a rendező tudatosan tette interaktívvá a játékot, tudatosan engedte, hogy az utcanép is részese legyen a performansznak, amiképp mi is részesei lettünk az ő pillanatnyi gondolatainak, mikor megpróbálja megmagyarázni magának, kik és miért ülnek ebben az üvegkalitkában, s mi ez az egész? És amikor a színész az ablak felé fordulva, azt tükörnek használva megborotválja magát, fejébe csapja a kalapját, felveszi a kabátját és ránk zárva a boltot, elmegy. Szerepe szerint bizonyára meghalni, hisz’ eladott már mindent, a kötelet meg a hajas tégelyeket is. Amúgy pedig, színészként, mivel vége az előadásnak, melyhez neki már ugyanúgy nincs köze, mint a borbélynak a történelem emlékeihez, mert csak a halál szabad, akkor kezd ránk ragadni a klausztrofóbia.
A látottakat a szemünkkel, a fülünkkel és a zsigereinkben is érezni kezdjük, magunkra hagyottak, egy bolti üvegkalickába zárva. Igaz, az asszisztens kikulcsolja az üzletet és mi kitódulunk, de az előadás jön velünk, megszabadíthatatlanul.
Kemény, modern színház. Az eredeti, zavarba ejtő, nehéz darab átértelmezett parafrázisa, hűtlen hűséggel. Nem is való mindenkinek, pedig élmény. Aki látni akarja, a Katona József Színházban tud rá jegyet venni. A bemutatót követő további előadások: február 9., 14., 21., március 2., 7., 22., 30.
