Hiába a szeretet, a két ember közötti tagadhatatlan vonzalom, az élethez, a közös boldogsághoz mindenekelőtt pénz szükségeltetik.
A semmiből teremtenek elfogadható környezetet a családtagok. Ha nem is teljes világot, de olyan miliőt mindenképpen, ahol a hamarosan érkező vendég előtt semmiképpen sem maradnak szégyenben, mintha minden rendben lenne, mintha a Csuszik família bármely tagja megfelelő parti lehetne valamely házasulandó fiatal számára. Kölcsönkérnek kávét a szomszédoktól, függönyt akasztanak a karnisra az ócska, szúette ablak elé, és horgolt terítő kerül a kacskalábú asztalra, sőt még gyümölcs is a tálba.
Novák Eszter első felvonásbeli, az izgatott készülődés motívumát sokféle módon variáló rendezésének a titka, hogy nincsen színpadi pillanat, amikor ne történne valami. A sietős mozdulatokból, a kifejezően koreografált, a hátulról és oldalról egyaránt történő jövésből és menésből valószínűleg akkor is értenénk mindent, ha egy szó sem hangzana el. A Vőlegény című Szép Ernő-darab kezdő részében a várakozás maga a dráma, miközben egy felbolydult méhkas képe rajzolódik elénk mesterien.
Az Orlai Produkciós Iroda és a Szentendrei Teátrum közös vállalkozásában tehát a színészek hol itt, hol ott bukkannak fel, mindegyikük hoz egy-egy tárgyat, mindenki odébb tesz valamit, átalakít egy kis zugot, hogy lakájosabb legyen a sivár otthon. Igazi bravúr, ahogy például a darabbal már a színészi pályáján többedszerre találkozó Tóth Ildikó Mariska szerepében néhány mozdulattal, Szép Ernő színpadi írásművészetét jellemző odavetett tőmondatokkal varázsolja elénk a soha senki figyelmét fel nem keltő vénlányt, aki csupa jóindulattal viseltetik a szegénységből kilábalni kívánó családja iránt. Hasonlóan jó Takács Kati, hiszen hamar világossá teszi, hogy az Anya hosszú ideje kénytelen a nadrágot hordani a családban.
Az olajozottan működő színészi összjátékból hárman elsők az egyenlők között.
Az élre kívánkozik a nagyszerű Gazsó György, aki mint Papa a nulla, a hámozott lufi a Vőlegény világában. Nagyon semmilyen ez a fickó, hiszen a világon semmihez sem ért, de mégis azt kell mutatnia a színésznek, hogy a lóversenyen és a kártyán kívül is érdekli valami ezt az embert, holott nem. Ez a nem a leglényegesebb tulajdonsága a mackós külsejű örök gyermeknek. Gazsó találó gesztusai, az Apa személyiségéről hűen árulkodó, a groteszket súroló arckifejezései végig tanítani valók, de különösen azok a harmadik felvonásban.
A házasodni készülő Kornél és Rudi közös jelenete az előadás csúcspontja. Kovács Patrícia előbb szeretni való bakfis, akár A templom egere című Fodor László vígjátékban Nagy Zsuzsi szerepében. Azonban itt már a kezdetektől érezhető, hogy Kornél nem annyira naiv, mint ahogyan azt mutatja. Az illúziói apadásával aztán a játékbabáit kihajigálja az ablakon, miután Rudi csak a család nem létező hozományával együtt lenne hajlandó az oltár elé vezetni őt. Később a boldogságáért küzdő, a választottjához ragaszkodó nő. Az olykor összekulcsolt, máskor görcsösen tördelt kezek és a hamu alól parázsként előtörő kétségbeesés harmonikusan simulnak egymáshoz: nem tud úgy kokott sem lenni, hogy ne látszódjék játékán Kornél lelkének a fénye, és ez az utóbbi a gyönyörű.
Egy felbolydult méhkas képe rajzolódik elénk mesterien
Szabó Kimmel Tamás Rudi alakítójaként úgy válik méltó partnerré, hogy játékában jóval kevesebb az átmenet. A fogorvos hódító külseje mögött nem tudni, valójában mennyi mélység rejtőzik. Egészen kiváló, ahogy váratlan ötlettel felcsavarja a szőnyeget, vesszen a józan ész, mintha tiszta vizet akarna önteni a pohárba. De nem, vissza az egész, suska nélkül mégsem ér a szerelem és az esetleges közös jövő semmit. Az alakítás kritikája mindössze annyi lehet, hogy túlzottan sokáig nem látszik, hogy mennyire odavan Kornélért, mígnem átszakadnak a gátak a fiatalemberben és csókban forrnak össze az addigra már sok mindenen keresztülment nővel.
Elméletileg a csókkal vége az előadásnak, mert Szép Ernőnek nem erőssége az előzmények művészi erejéhez méltó harmadik felvonás. A szerző más darabjaira, például a szintén kihívást jelentő Patikára is jellemző hiányossággal Novák Eszter rendező nem igazán tudott a későbbiekben mit kezdeni. Így hiába az első felvonást idéző színes forgatag, az operai gesztusokkal variáló játék a harmadik felvonásban, a két fiatal kapcsolatát jellemző, a nézőt továbbgondolásra ösztönző eldöntetlenség hiányzik a zárlatból.
A Valcz Gábor tervezte csupasz, piszkosfehérre kopott falak között stílusában három egymástól különböző felvonást látunk. A könyörtelen és szórakoztató Vőlegény témájára azonban mindez nem vonatkozik. Ugyanis hiába a szeretet, a két ember közötti tagadhatatlan vonzalom, az élethez, a közös boldogsághoz mindenekelőtt pénz, pénz és pénz szükségeltetik. Legalábbis az első perctől az utolsóig ezt sugallják nekünk az összességében emlékezetes előadás alkotói, és az előbbiek igazságát nehéz lenne tagadni.
