Az idősebb generáció tagjai közül szinte mindenki tudja, hogy ki volt Sarah Bernhardt. Ennek mi az oka?
Hargitai Iván: Nyilván nem csupán a tehetsége miatt, hanem mint színházcsináló nő is sokat jelentett. Az idősebb generáció se láthatta az előadásait, nem tudják megítélni, hogy jó színésznő volt-e, vagy csak híres, de sok mitikus dolog tapadt a személyéhez. Nagy férfi színháziember-óriásokat jó párat ismerünk, színésznőt viszont kevesebbet. Amennyire tipikus alak nálunk Blaha Lujza, ugyanazt jelenti tőlünk nyugatabbra Sarah Bernhardt. Blaha Lujzáról se tudjuk, hogy mit és hogyan játszott, de valamit megtestesít abból a mániából, amit mi a színésznőkbe beleképzelünk. Elég tarka és vad élete volt Sarah Bernhardtnak, és ennek a különböző stációit szeretnénk megmutatni.
A nő, mint fogalom hangsúlyos az előadásban is? A színházcsinálást lehet nemhez kötni?
Hargitai Iván: A színházigazgatás, rendezés, játszás és úgy általában a vezetés férfierőt, makacsságot és agresszivitást feltételez. A színházcsinálás egy rendkívül intenzív munka, ami nagyon sok lemondással jár – ez egy nőnél még sokkal nehezebb. Ehhez képest kuriózum, hogy létezett, és léteznek ilyen nők, akik nem csak a „színésznőséget” képviselik – az se könnyű azért persze, de könnyebb – hanem a színházcsinálást magát.
Nehéz volt, vagy egyáltalán cél volt a 20. század eleji színész-eszményt a mostani színészvalóságra adaptálni?
Hargitai Iván: John Murrell egy második világháború utáni író, aki a hetvenes években írta a darabot. Nem állt szándékában az önmagáért való múltidézés. Nyilván egy archaikus, inkább 19. századinak mondható alakba látott és írt egy kortárs, mostani színészsorsot.
Lehet-e azt mondani, hogy ez inkább művészsors, mint sztársors?
Hargitai Iván: Is. Murrell mindkettőt megpróbálta beleírni, mert mindkettő jellemző volt Sarah Bernhardtra. Ha ironikus vagyok, azt mondom, hogy akkor még az volt sztár, aki művész is volt. Most már nem feltétlenül van ez így, sőt. Ebből a szempontból az egy más világ volt.
Tehetséges is volt és különc is.
Hargitai Iván: Ez hozzátartozott. Nyilván volt ebben póz, nyilván a saját vérmérséklete is erre predesztinálta, de volt mögötte valós tehetség is.
Ezt a világot most két szereplővel kell megmutatni a színpadon. Az előadásban Sarah Bernhardt, és titkára, Pitou egymással szemben állnak vagy egymást segítik?
Hargitai Iván: Is-is. Nyilván alapvetően segítője Vári Évának Gálffi László, mint Pitou azzal, hogy Sarah életének felidézésben vállalja a szerepjátékokat. De nyilván két nagyon eltérő karakterről van szó. Pitou hol egyetért, hol kényszeredett örömmel játszik, hol szégyelli ezt a játékot. Tulajdonképpen jó vitapartner ehhez az egészhez.
Történt-e olyasmi az előadás létrehozása közben, amire nem lehetett számítani a darab elolvasása után?
Hargitai Iván: Azt nem gondoltam, hogy ekkora munka lesz. Rettenetesen igénybe veszi a színészeket. Látszólag egy angol társalgási darabnak tűnik, de közben nagyon nehéz falat.
A szerepjátékok miatt?
Hargitai Iván: Részben azért, részben a felvonultatott különböző állapotok miatt, részben pedig amiatt, hogy tele van önvallomással, miközben a játszók ki-be lépnek a különböző szerepekből.
Egy ilyen darab esetében nehéz forma mögé „elbújni”.
Hargitai Iván: Ebben az esetben nem lehet. Csináltam már kétszereplős darabot, de az jóval kevesebb szöveggel bírt – ez persze nem feltétlenül jelent könnyebbséget. Ebben a helyzetben viszont az érződik, hogy az anyag mennyisége és minősége nagyon összefügg, és – hogy is mondjam? –, okosan kell tudnom bánni a színészek erejével. Tudni kell, mikor mennyit bírnak el, hogyan lehet adagolni nekik, hogy ne kerüljenek se túl sok, se túl kevés feladat elé. Az anyag varázsát az a helyzet adja, hogy egy tengerparti teraszon egy színésznő eljátssza a fél életét. Pont az az izgalmas az egészben, hogy ennek a színésznőnek egy asztal és egy szék elég mindehhez. Ezen belül kell törekednünk arra, hogy az előadás a maga módján színes és szórakoztató tudjon lenni.
