Szeptember közepétől új feldolgozásban látható Leonyid Zorin talán leghíresebb darabja, a Varsói melódia az Orlai Produkciós Iroda jóvoltából a Hatszín Teátrumban. A “szerelem himnuszaként” is emlegetett színművet Kocsis Gergely rendezésében, Tompos Kátya és Adorjáni Bálint elődadásában élvezheti a közönség.
A Varsói melódia középpontjában két fiatal, a lengyel származású Helga (Tompos Kátya) és az orosz Viktor (Adorjáni Bálint) szerelme áll. Az előadás végigvezeti a nézőt a szerelem megszületésétől a kibontakozásán át egészen a haláláig. Ebben az olvasatban a szerelemnek is ugyan úgy van életútja, mint az embernek. Megszületésekor még bizonytalan, tapogatózó, élete teljében tomboló, erős és legyőzhetetlennek hiszi magát, míg a vége felé pedig már csak alig pislákol, erőtlen, a végén pedig sokszor dicstelenül távozik. A Varsói melódia a szerelemnek ezt a három fázisát mutatja be három helyszínen keresztül.
Az első helyszín Moszkva, nem sokkal a II. világháború után, ahol Helga, az énekesnőnek készülő lengyel lány a Zeneakadémián vendégdiákként tanul. Itt ismerkedik meg Viktorral, a borásznak tanuló orosz főiskolás fiúval. A két fiatal egymásba szeret, szerelmüket öröknek, elválaszthatatlannak hiszik, és össze akarnak házasodni. Ám az akkori törvények szerint szovjet állampolgár nem házasodhat külföldivel.
A következő jelenetben Varsóban vagyunk tíz évvel később. Helga ünnepelt énekesnő, Viktor pedig neves borász, aki a szovjet-lengyel borászati kapcsolatokat jött mélyíteni. A pár elválásul óta nem találkozott, azóta járták a saját útjukat, karriert építettek, megházasodtak. A találkozás szívszorító és megrendítő. Helga a neves énekesnő maszkja mögött összetört, szerelmes asszony, aki mindent odaadna azért, hogy visszakapja elvesztett szerelmüket. Viktort azonban megtörte az élet, a heves, bátor, lázadó ifjú odalett, már fontosabb a biztos karrier, a felépített élet, mint az elmúlt szerelem.
Az utolsó jelenetben újra Moszkvában vagyunk, újabb tíz év telt el. Helga világhírű énekesnőként éppen Moszkvában turnézik. Karrierje magasan ível, azonban kiábrándult, kiégett asszonnyá vált, akit már sem a munkája sem a magánélete nem lelkesít. Férjétől elvált, és már a többi férfi sem érdekli. Viktor is elvált, magányos férfi, szakmájában elismert tudós, professzor az egyetemen. Most Viktor az, aki közeledni próbál Helgához, mintegy nosztalgikus álomként, szeretné visszahozni tovatűnt fiatalságukat. Helga azonban egyetlen kézlegyintéssel elhessenti a tovatűnt ifjúságot, neki már nincs szüksége romantikára és nosztalgiára.
A kétszereplős előadás feszes tempójú, a feszültséget végig fenntartja, és az érzelmek színes skáláján játszik. Nincs szükség díszletekre, kellékekre, elég csupán a két nagyszerű színész játéka, hogy a nézők figyelmét az előadás utolsó percéig fogva tartsák.
Tompos Kátya előadása egyszerűen lenyűgöző. Káprázatos az, ahogyan képes bemutatni egy nő jellemváltozását az évek múlásával, és érzelmek egyre erőteljesebb halványodását. A fiatal Helga még zabolátlan csikó, naiv, lelkes, érzelmektől túlfűtött, mozgása szertelen, beszéde játékos, gesztusai hevesek. A varsói Helga már igazi nő, tudja mit akar, öntudatos, tisztában van értékeivel, de lelke mélyén még őrzi fiatalsága romantikus hevét, még vágyik a valódi, heves érzelmekre. A visszautasítás összetöri és romba dönti a lelkét. Az idősödő Helga igazi díva, már csupán szoborrá merevedett póz, aki kegyesen, de valódi érzelmek nélkül fogadja a hódolatot. Lelke megdermedt, illúziói elmúltak, már nem hisz semmiben és nincs szüksége senkire. Tompos Kátya hihetetlen átalakulása képes a másfél órás előadás alatt. Rengeteg érzelmet képes bemutatni egy-egy rezdülésével, és finom gesztusaival. Jellegzetes énekhangja és előadásmódja pedig igazi színfoltja az előadásnak.
Adorjáni Bálint előadása visszafogottabb, kevesebb gesztust használ, nem játszik annyi hangján az érzelmeknek, de játéka mégis lenyűgöző és emlékezetes. A fiatal Viktor még igazi ösztönlény. A pillanatnak él, élvezi az életet, és nem hiszi el, hogy bármi képes lenne megállítani. Ezzel szemben a középkorú Viktor éles ellentéte fiatalkori önmagának. Adorjáni Bálint élesen érzékelteti a középkorú férfi megtörtségét, mozdulatainak visszafogottságát, sokszor bizonytalanságát, melyek az életben átélt nehézségekre, bukásokra és pofonokra engednek következtetni. Az idősödő Viktor pedig egy újabb karakter. Mozgása egészen lelassult, de már nem olyan merev, mint középkorú énje volt, ráérősebb, fesztelenebb, olyan férfi, aki már tisztában van értékeivel, és úgy érzi, megérdemli, hogy újra megtalálja ifjúkori boldogságát.
Összességében a Varsói melódia megrázó és mégis felemelő előadás. Végigvezet a valaha volt legszebb szerelmi történeten, hogy utána összetörje és sárba tiporja azt. Úgy játszik a nézők érzelmein, mint egy finom hangszeren, és a létező összes érzelmet kiváltja belőlünk. Sírunk, nevetünk, dühöngünk, csalódunk, reménykedünk. Habár a darab végső üzenete az, hogy egyszer még a legnagyobb szerelmek is elmúlnak, a távolság, az idő, és a mindennapi taposómalom megöli a legszebb érzelmeket is, a végén mégis átélünk valamiféle katarzist, mert hinni akarunk abban, hogy mi mások vagyunk, a mi szerelmünket pusztítják el az évek és a hétköznapok rutinja. Ráadásul a remek színészi játék még az előadás után napokig fogva tart, és felidézzük a magunkban Helga és Viktor legszebb jeleneteit.
