Új kezdeményezést indítunk most útjára: “Trió Kritik “- Bozóky Balázs, Reznák Gábor és Csatádi Gábor időről-időre hármasban is néznek majd előadásokat – és egymástól átvéve a szót – közösen írnak, gondolkodnak róluk ebben a rovatban.
Vajon ki és vajon milyen ma egy “jó” őrült? Olyan talán, aki saját magunkra, a rosszabbik vagy épp a jobbik énünkre hasonlít? Olyan, aki tükröt tart? Olyan, aki nagyítóval kezében járkál azért, hogy a legapróbb, legkényesebb kérdésekre terelje a figyelmet? Bodó Viktor Gogol Egy őrült naplója c. szövegéből rendezett monodrámát a Jurányiban – a jó értelemben vett extravagancia és öntörvényűség jegyében. Bár a szöveg mennyiségi többletével néha nehezen birkózunk, ám Keresztes Tamás a beleőrülés monotonitásával pörget rá erre a gogoli őrült józanságra, hogy aztán esélyünk lehessen a józan őrületre – Csatádi Gábor.
Keresztes Tamás őrült Popriscsinja szerethető és korántsem ön vagy közveszélyes. Játékával úgy formálja meg ezt a hihetetlenül ismerős karaktert, hogy sokszor elcsodálkozom azon, hogy talán én sem vagyok teljesen épeszű. Sokszor magamra ismerek benne, elnevetem magam ilyenkor, bár én talán sosem lennék képes megtanulni ezt az elképesztően hosszú és komplex szöveget – Bozóky Balázs. Keresztes Tamás szövi-szövi mondatait és fokról-fokra mélyed önmaga valóságába, olyan koherens módon, hogy mi magunk is tökéletesen ésszerűnek látjuk vele együtt saját világát -Cs.G. Popriscsin, a saját elméjébe és fantazmagóriáiba elmerülő minisztériumi hivatalnok nagyon is alaposan vizsgálja a külvilágot. Mint a megszállott rovargyűjtő, aki gombostűre szúrt gyűjteményének darabjait nagyító alatt szemléli. Meg akarja érteni a körülötte élő embereket, bele akar látni a fejükbe. Egyre mániákusabban meg akarja fejteni, hogyan és mitől működik a mindennapok szereposztása, mi mozgatja az emberek cselekedeteit – Reznák Gábor.
Keresztes Tamás szövi-szövi mondatait és fokról-fokra mélyed önmaga valóságába, olyan koherens módon, hogy mi magunk is tökéletesen ésszerűnek látjuk vele együtt saját világát.
A szöveg – holott önmagában elég összetartó erővel bír, ha prózai szövegként olvassuk – Keresztes Tamás játékához mégis aránytalanul sok, a mennyiségét tekintve. Tehát nem a színészi játék nem tudja belakni a szöveget (dramaturg: Róbert Júlia), hanem nincs az a játék-intenzitás, mely képes lenne egy nem hozzá igazított ruhadarabban snájdigul pompázni. Ez nem a játszó teljesítmény gyengülésének a jele, hanem a gondos, utolsó simítások elmaradásáé -Cs.G.
Ennek ellenére azt érezzük Popriscsinon, mintha sejtene egy törékeny, de annál árulkodóbb végső titkot, valamiféle belső esszenciát, amit ha lepárolna, ha megfejtene, onnantól kezdve mindenkinél nagyobb tudás lenne a birtokában. Valójában persze mindannyian ezt a nem létező titkot kutatjuk, csak a “normális” többség megtanulta, hogy nem illik ilyeneket firtatni és az a biztosabb, ha a külvilág számára hihetően és hatékonyan játsszuk a szerepeinket: az osztályvezetőét, a beosztottét, a főnökét, a nemes emberét – R.G.
A különleges zenei hatás ezúttal komoly személyes teljesítmény is egyben, irtózatos koncentrációt igényel az előadótól, bizonyos pontokon a nézőktől is. Lefáraszt, elzsibbaszt, az őrületbe kerget: mi is ki-be lépkedünk a magunk díszletéből az önreflexióba.
A díszlet, mint egy Van Gogh képre hajazó, szegényesen berendezett szoba (díszlet: Keresztes Tamás). Bolondosan csavart asztal, szék vírít az oldalának tapasztva, és egy bravúros ötletnek köszönhetően az egész szoba átváltoztatható egy cellává is, melyben minden függönykarika parancsra csúszik szét egyenes arányban Popriscsinnal – B.B. A díszlet Tim Burton-filmek látványvilágát vagy Gaudí mesébe illő formáit is idézi – a maga túlzásaival, elrajzoltságával ellenpontozza a szürkébb, unalmasabb és jóval kiszámíthatóbb hétköznapi valóságot. Bár másfelől azt is gondolhatjuk, hogy csak a józannak vélt realitásból nézve ferdék és furcsák Popriscsin gondolatainak arányai és perspektívái – R.G. Egyszerre zár és nyit is ablakot ez a díszlet – annak a bizonyos negyedik falnak és az egyetemességnek az ablakát is. Nem csak a szobánk, hanem az életünk is olyan, mint Keresztes Tamás őrültjéé. Minden tárgy sajátosan a helyén való és helytelenül csálé is egyidejűleg benne – Cs.G.
A szöveget fokozza-e a díszlet, a kellék? Avagy talán fordítva? Nem tudni. Finom, gondos arányérzékkel kicentizett együttjátszása inkább az előbb említett kettőnek. Az előadás előrehaladtával Popriscsin, a fején villákkal ékesített szalma-koronával és fehér függöny-palásttal: egyetemes ember-őrültté növekszik – azaz tébolyodik előttünk. Agnus Dei-vé, Isten Bárányává válva igazolja: a bölcs a legbolondabb és viszont. Mindezt olyan magától érthetődő természetességgel, hogy általa minden deviancia a legkomolyabb normalitássá válik – Cs.G.
…a kevésbé nyitott emberek nem kapnak lehetőséget arra, hogy részesei legyenek a révületének, és ezért úgy érzem, hogy ezt az előadást a nézők csak egy szűkebb rétege fogja igazán magáénak érezni. De talán ez nem is baj. Ebben a szerethető tébolydában a szélsőséges megnyilvánulásokra fogékonyabbak már úgy is mind tudják, hogy az igazi bolondok odakint vannak.
A zenei betétek pazarok (hangmérnök: Belényesi Zoltán), Keresztes Tamás visszhangeffektjével többsávos dalokat kreál, amik néhol már túlságosan eluralják az estét. Az előadás szövege sok helyen kifejezetten érdekfeszítő, a részletek felesleges garmadája a kreatívan összetákolt díszletben kel életre előttünk – B.B. A különleges zenei hatás ezúttal komoly személyes teljesítmény is egyben, irtózatos koncentrációt igényel az előadótól, bizonyos pontokon a nézőktől is. Lefáraszt, elzsibbaszt, az őrületbe kerget: mi is ki-be lépkedünk a magunk díszletéből az önreflexióba – R.G.
Bodó Viktor sajátos rendezése elvarázsolja a nézőt, aki az álom során egyszerre küzd az álmossággal és az ébren álmodók megvető tekinteteivel. Habár Keresztes Tamás példásan követi az instrukciókat, pontosan áll a fényben, ritmusra nyögi a dallamokat a loop-ba, – a kevésbé nyitott emberek nem kapnak lehetőséget arra, hogy részesei legyenek a révületének, és ezért úgy érzem, hogy ezt az előadást a nézők csak egy szűkebb rétege fogja igazán magáénak érezni. De talán ez nem is baj. Ebben a szerethető tébolydában a szélsőséges megnyilvánulásokra fogékonyabbak már úgy is mind tudják, hogy az igazi bolondok odakint vannak – B.B. Keresztes Tamás őrült (vagy épp túlságosan is élesen látó) tisztviselőként robotoló magányos és elveszett embere erre az érzésünkre erősít rá és fokozza tovább a szöveg, a zene és a díszlet kreatív és sokatmondó felhasználásával – R.G.
Bodó Viktor Gogol-ovasata egy egyre gyorsuló kisvasút. Bár jelen pillanatban még csak kevesen vagyunk rajta. Keresztes Tamás egyre fokozza a sebességet, melyről nem is venni kezdetben észre, hogy milyen veszedelmes tempót diktál majd a végén. Tempót, amely egyszerre ránt magával és dob is el maga mellöl. Az akusztika, a vizualitás és a színészi jelenlét hármasának egyre fékezhetetlenebb iramú mozdonya aztán – akarva-akaratlan keresztülszáguld nem csak a saját, hanem a mi Popriscsin-életünkön is – egy megtört, gyámoltalan, karonülő gyermekké “sorvad”. Ebben a Gogol-Keresztes-Bodó világ-szobában minden őrült gyámoltalan. És minden nyílt szívű, őszinte kitárulkozó – e világtól körbevéve – őrültté lesz. Oly felismerése ez ennek az előadásnak, amely ellen őrültség lenne tiltakozni – Cs.G.
