Dale Wasserman: Száll a kakukk fészkére – KRITIKA
Ha van hiteles McMurphy, akkor jó eséllyel megszülethet egy működőképes Száll a kakukk fészkére-előadás.
Az Orlai Produkciós Iroda adaptációjából legelőször is Szabó Kimmel Tamás McMurphyjét kell kiemelni. Figurája hihetetlenül laza, virtuózan könnyed, ugyanakkor mégis súlyos. Úgy robban be az elmeápoltak körébe, hogy hozza magával a szabadság levegőjét.
Szabad ember, könnyű léptű csávó, aki magától értetődően borítja föl a rácsok mögé zárt szerencsétlenek poroszosan beszabályozott világát. A Főnéni (Péterfy Bori), a szadista keretlegény ápoló (Ficzere Béla) drilljét, s a megfélemlített, már rég mindenbe beletörődött egykori lázadók rendjét.Mikor megnyílik az első jelenetkép, s a színpadteret félkörívesen körbezárja a tologatható mobil fémrácsok hálója – amelybe kapaszkodva néznek, csak néznek a bezártak a kinti, „szabad" világba –, nos, e fémrácsokat megpillantva először az jut eszembe, hogy egy ideje valahogy viszolygok mindenféle rácstól, kerítéstől, sorompótól, vasketrectől, fémtraverztől; láttam már belőlük eleget. (Nota bene, efféle fémrácsokkal vannak körbekerítve a feltúrt utcák Budapesten, amelyeken átépítik a villamossíneket, megédesítve a közlekedők mindennapjait.)
De Szabó Kimmel Tamás most a szabadság üde levegőjét hozza be a színpadi zárt intézetbe, ahol is az érzelemmentesség jeges páncéljába burkolózó Főnéni-menedzser fegyelmezi a renitens ápoltakat, s tartja fenn verbális és fizikai erőszakkal a kikényszerített, hisztérikus rendet.
Znamenák István rendezése kidolgozott, pontos, hibátlan arányérzékkel megszerkesztett kompozíció. Az előadás könnyed, szórakoztató, mégis szofisztikáltan rétegzett. Szabó Kimmel viszi magával a színészcsapatot, de remekel Kocsis Pál is lefojtott indulatú indián főnökként, aki nem csupán hatalmas belső feszültséget és erőt mutat fel, hanem gyöngédséget, fájdalmat, rezignáltságot is. Mikor a feje fölé emel egy hatalmas ládát, amelyet a többiek megmozdítani se voltak képesek, már tudjuk, hogy az ellenállás szelleme győz majd az elnyomatás felett. És ez a pompás előadás legsugallatosabb mozzanata: nem aktuálpolitizál, ugyanakkor a legendás történet adaptációja mögött végig ott bujkál napjaink roncsolt, mocsaras közélete; a lefojtottság, a kétségbeesés, és az egész peremre szorított szabadság-cucc, amellyel most láthatólag nem tudunk mit kezdeni.
A Száll a kakukk fészkére, megkockáztatom, az Orlai Produkciós Iroda egyik legsikeresebb és legütősebb előadása. Nemcsak szellemileg ragad magával, s nemcsak a Jack Nicholson-féle kultfilmet idézi meg, hanem napjaink általános érvényű traumáival szembesít. Mert ugyan hol ne keltene rezonanciát a szabadság küzdelme a zsarnoksággal szemben. Ken Kesey művét s a belőle készült remek filmet anno kedveltem ugyan; igaz, nem tartoztak az első számú kedvenceim közé: az irodalmi matériát elég könnyen átláthatónak, a társadalmi metszetet – a pszichiátriát mint parabolát, mint a kiszolgáltatottság metaforáját – az angolszász filmvilágban nem ritka extremitás-tematika újabb etapjának véltem.
Színházban mindez rendezői interpretáció, és színészi moduláció függvénye. Znamenák szerencsére bő teret ad színészeinek, nemcsak a három főszereplőnek, hanem az egész csapatnak. S bár a kisebb epizódfigurák arcéle csak kevéssé kidolgozott, a produkció olajozottan működik, néhol száguldva rohan előre; az alkotók egyre magasabbra teszik a tétet. Szépen rajzolódik ki a történet íve, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedünk a kiszolgáltatottság bugyraiban. Prímán meg van oldva például a „buli a bolondokházában" című jelenetsor. Pálya Pompónia sercegően ironikus csajszijának flegma érzékisége, Boros Anna, Formán Bálint s a többiek dévaj humora élteti a játékot; bolondoznak, bandáznak, marháskodnak, szinte szétveti az erő a színpadot.
Makranczi Zalán empatikus, hűvösen asszisztáló orvosa rendre alulmarad a főnöknőjével vívott asszókban. Péterfy Bori üvegkalickából dirigáló frusztrált Ratched nővére egyszerre félelmetes és szánalmas; látszik, ez a nő azt hiszi, ő diszponál mindenki felett, életek, sorsok ura (persze valamennyire így is van). S mikor az agyhalálra ítélt, kiterített McMurphyt hordágyon betolják, odafekszik mellé, jelezve, hogy ő is (volt) érző ember. Meg kell a szívnek szakadni.
És innen már átadhatjuk magunkat a fránya érzelmeknek, a könnyek árjának, ahogy a filmben is történt a hetvenes évek közepén. Karcosabb, ridegebb zárlat, lehet, keményebben ütne. Ám mindez nem írja felül az előadás alapélményét: a kiszolgáltatottság rettenetét, a mindent lebíró szabadságvágyat. Ami, kell-e mondani, (még ma is) örök.
