„Forszírozott, rohamos szülés során somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült csecsemő”–Péterfy-Novák Éva majd minden orvostól – akinek megmutatta a kislányát, a pár hónapos Zsuzsit – ezt a diagnózist kapta. A kislány hét évig élt, édesanyja pedig harminc évvel a történtek után döntött úgy, hogy blogbejegyzésekben megírja az együtt töltött időt.
Jurányi Ház, a színpadon egy gyönyörű fiatal nő, aki boldogan meséli, hogy terhes, és nemsokára szül. Kicsit ugyan fél, de alapvetően boldog, és az első gyermekét várja. Az orvosa jóképű, kicsit hideg tekintetű férfi, aki nem túl boldog attól, hogy a nő éppen akkor szül, amikor, ugyanis fontos teniszmeccse lesz, sietne. Annyira sietne, hogy az anya kap jó adag oxitocint, és minden fontosabb annál, mint hogy a babának mi a jó, a lényeg, hogy a teniszmeccs ne kezdődjön el Kádár doktor nélkül. Persze mindez szomorú kritika is a magyar orvosokról, az egészségügyről. A megszülető baba gyönyörű, békés, és kislány, akit Zsuzsinak hívnak, anyukája a puszta látványától is elfelejti a szülés összes fájdalmát.
Aztán később kiderül, hogy valami nem stimmel vele, valahogy fura, a szülész szerint nincs semmi baj, az újszülöttgyógyász viszont aggódik. És neki van igaza, pár hónap múlva elhangzik a megkérdőjelezhetetlen diagnózis: a baba mentálisan megsérült a gyorsított szülés során, és soha nem lesz belőle egészséges gyerek. Pusztán egy helyben fekszik majd egész életében, etetni is egyre nehezebb lesz, és a 10. évét sem biztos, hogy betölti. Felfoghatatlan szavak ezek egy anyának, egy nőnek, Zsuzsi anyukája nem is igazán akarja tudomásul venni, hiszen gyönyörű a kislány, egyszerűen tökéletes. Dolgozik, közben a férje egyre agresszívabb, folyamatosan üti-veri őt. A második terhesség pusztán véletlen, de egy pillanatra úgy tűnik, lesz ebben a házasságban még egy csöppnyi boldogság…
A hatodik hónapban azonban az addig egészségesnek hitt kisfiúról is kiderül, hogy beteg, az anyuka kap egy olyan injekciót, amitől a baba meghal a hasában, majd megszüli a halott csecsemőt. Borzalmas, ahogyan elmeséli, hogy mennyire lélektelenül és kegyetlenül bánik vele a kórház személyzete, miközben éppen a gyerekét – aki már nem is él – próbálja világra hozni. Azt hiszem, ezen a ponton kezdtek el sírni sokan a nézőtéren, de voltak még megrázó jelenetek a továbbiakban is bőven. A második baba után az anyuka elhagyja a férjét, Zsuzsi pedig egy bentlakásos intézetbe kerül, mert annyira beteg már, hogy otthon nem biztonságos ellátni. Az intézet egyébként szuper hely. Anya újra szerelmes lesz, és ismét terhes, de most egészséges kisfiút szül egy olyan apának, egy olyan férfinak, aki szereti és tiszteli őt. A darab végén Zsuzsi meghal, mindössze hétéves. Ekkor már mindenki sírt a nézőtéren.
A zseniálisan előadott darab nemcsak Tenki Réka színészi képességeit bizonyítja, de elképesztő lélekerőről is árulkodik, hiszen a színésznőnek kicsi gyereke van, anyaként sem lehet könnyű neki ezt a darabot eljátszania.
Telefonon beszéltem az egyik barátnőmmel, miközben mentem a színházba, és ő azt tanácsolta, hogy igyak előtte valamit, és utána pedig sokat… Náluk például a férjét is annyira megviselte az előadás, hogy napokig szavát sem lehetett venni, megértem, mert nehéz szabadulni a mondanivalótól, az átéltekről. Anyaként végignézni talán még egy kicsit nehezebb, mert már átéltük a terhességet, fogtunk a kezünkben újszülöttet, éreztük azt a semmihez sem fogható büszkeséget, hogy az a pici baba ott a saját gyerekünk, és annál nagyobb tragédia nem történhet egy szülő életében, mint hogy elveszíti a gyerekét…
És mint minden egyszemélyes darab, ez is éppen azért kihívás, mert nincs segítség, nincs senki és semmi a színpadon, csak másfél óráig egy színésznő. Szomorú és gyötrelmes, de nagy élmény volt!
