Az 1979-ben született francia Florian Zellert az egyik legnagyobb formátumú kortárs szerzőnek tartják a hazájában. Műhó című első regényét huszonkét éves korában adták ki, és rögtön elnyerte vele az Hachette Alapítvány díját. Öt regényt, kilenc színdarabot írt, műveit több mint tíz nyelvre fordították le. Az utóbbi években elkötelezte magát a színház mellett, azóta elsősorban színpadi műveket ír. A családi élet és a párkapcsolatok lélektana foglalkoztatja, hol tragédia, hol vígjáték formájában. A legnagyobb sikerét a 2012-ben, Párizsban bemutatott Apa című darabjával aratta, amely három Molière-díjat kapott.
Az Orlai Produkció Gáspár Ildikó rendezésében február 12-én mutatta be az Apát, amely egy Alzheimer-kórban szenvedő idős férfi saját testi és szellemi leépülésével folytatott küzdelméről, illetve a hozzá legközelebb álló emberek tehetetlenségéről szól. A címszerepet Lukáts Andor, a lányát Hámori Gabriella játssza. A budapesti Belvárosi Színházban tartott magyarországi ősbemutatót – az Orlai Produkció meghívására – megtisztelte jelenlétével a szerző is. A premier után beszélgettünk vele.
A párizsi ősbemutató óta hány külföldi interpretációját látta az Apának?
Néhány hónapja mutatták be Londonban, Budapest a második helyszín, néhány hét múlva pedig Németországban debütál.
Hogy tetszett a budapesti előadás?
Egy szerzőnek mindig izgalmas különféle felfogásokban látni a darabját, mert az előadások az adott országra is reflektálnak. A budapesti rendezés expresszionista éle a meglepetés erejével hatott rám, ugyanakkor nagyon érdekesnek találtam, tetszett. És az összes színész is igen jó választás volt a rendezőtől.
Az Apát Robert Hirschre, a francia színjátszás doyenjére szabva írta. Milyennek találta a szerepben Lukáts Andort? Mutatott-e esetleg valami olyat a színpadon, amiről – amikor írta – maga sem gondolta volna, hogy benne van a darabban?
Hogy mit mond a darab, nagyban függ attól, hogy a címszerepet ki formálja meg. Az Apa eredetileg az időskori leépülés kínjairól és komikumáról szól; Hirsch az idén kilencvenéves. Lukáts Andor sokkal fiatalabb, életerősebb, nem lehet rajta felfedezni az öregkori elgyengülés jeleit, így a budapesti előadásban inkább a mentális hanyatlás tragikuma, a realitás talajának elvesztése, mintsem a fizikai elerőtlenedés hangsúlyos. Meghökkentő, de nagyon érdekes az az expresszivitás, amivel a rendező a darabhoz nyúlt. Szinte kinyitotta az apa elméjét, a történéseket az ő sajátos agyműködésén keresztül látjuk. Volt például egy zaklatott táncjelenet, amely nagyon meglepett, mert nem gondoltam volna rá, de remekül érzékeltette az őrületet.
Azt hiszem, kétféle néző ült a nézőtéren. Az egyik, aki már átélte valamelyik hozzátartozója testi-szellemi leépülését, a másik, aki tart attól, hogy akár saját maga, akár a szerettei révén át fogja élni. Valahogyan fel lehet ellene vérteznünk magunkat?
Nem hiszem, hogy fel lehet rá készülni, de például az ilyen előadások nagyon jók arra, hogy előhozzák belőlünk a testvériességet, az emberséget, az együttérzést. Még akkor is, ha provokatív az előadásmód. Mivel abszolút emberközelbe hozzák ezt a nagyon bonyolult, sokrétű problémát, segítenek felszabadítani a félelmeket, szorongásokat, és így talán könnyebb szembenézni a súlyos lelkiismereti gondokkal. Közelebb kerülhetünk a megoldáshoz.
Szerzőként hogyan viseli, amikor a művei önálló életet kezdenek élni? Van-e beleszólása a dramaturgok, a rendezők munkájába, illetve igényt tart-e rá?
Kifejezetten élvezem, ha életre kelnek a darabjaim. Franciaországban a dramaturgokkal nem, a rendezőkkel viszont gyakran dolgozom együtt. De csak annyira szólok bele a munkájukba, amennyire azt kérik, illetve elviselik. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy részt vegyek az előadás megszületésében, hagyom magam meglepni. Ilyen volt a budapesti Apa is; egészen más interpretációt láthattam, mint eddig. Annak ellenére volt jó előadás, hogy nem az én eredeti gondolatmenetemet követte. Örültem neki. Ha világosan kiderül, hogy mi a rendező elképzelése, akkor minden rendben van. A szerzői jogot átadom az előadás alkotóinak, persze, ha nagyon félrevinnék azt, amit írtam, vissza is vehetem, de ilyen súlyos dolgok nem történnek. Minden színház kísérletezik, az egyiknek jobban sikerül, a másiknak kevésbé, de az a lényeg, hogy a darab éljen, játsszák.
Mit jelent a pályáján a Molière-díj? Emelkedett tőle az ázsiója?
Boldog voltam, amikor megkaptam a díjat, talán azt is mondhatom, hogy ismertebb lettem tőle, de nem ez az igazi jutalom, hanem az, ha olyan színészek adják elő a darabjaimat, akiket szeretek és tisztelek.
Azt mondják, amikor egy országban sűrűsödnek a gondok, romlik az emberek közérzete, jobban megtelnek a színházak. Franciaországban mit tapasztal?
Amikor problémákkal küszködnek az embereknek, azért szeretnek színházba járni, mert ott testvériségi, együvé tartozási élményt kapnak. Térben és időben együtt vannak a színészekkel, a többi nézővel, és mindannyian átélnek valamit, ami akkor, ott, a jelenben zajlik, megismételhetetlen, csak azon az estén történik meg velük. Ha ugyanazt a darabot látják is többször, az előadás sosem ugyanaz. Ez a színház különös varázsa. Olyan műfaj, amely egyrészt arra késztet, hogy önmagunkba nézzünk, másrészt nyitottabbá tesz egymás iránt. Nálunk a gazdasági válság következtében most kevesebben járnak színházba, mert drága a jegy, és nem tudják megfizetni, de az biztos, hogy vágynak rá.
Hisz abban, hogy az irodalom, a színház vagy bármely művészet képes megváltoztatni az emberek jellemét, magatartását?
Persze! Sőt úgy gondolom, hogy a művészet, illetve a szépség nemhogy képes megváltoztatni az ember tulajdonságait, hanem bizonyos esetekben életet is menthet. Azzal, hogy okot ad a kitartásra. Például nekem is van egy listám arról, hogy milyen könyveket szeretnék még elolvasni, hány művészt szeretnék látni a színpadon vagy filmekben, és ez életerőt ad. A szépség az élet első számú támogatója.
Nagyon fiatalon vált sikeres szerzővé. Nem nyomasztja néha, hogy még mindig zsenge kora ellenére ujjgyakorlatokat már nemigen engedhet meg magának, mert kötelezi az eddigi életműve?
Nem foglalkozom ezzel. Voltaire például számos tragédiát alkotott, amelyek a maga korában nagyon fontosak voltak, aztán írt egy könnyed kis művecskét, a Candide-ot. Ma sokkal inkább ez utóbbiról ismerjük, mint a tragédiáiról. Fiatalon kevésbé fontolgatja az ember, hogy mit írjon le, mi a jó, mert viszi a szabadság lendülete. Néha irkálok hülye szövegeket, hogy megadjam magamnak a könnyedség élvezetét.
Évekig tanított a párizsi Politikai Tudományok Főiskoláján. Miért fontos, hogy a politika tudorai ismerjék az irodalmat?
Az irodalmat olyan sorvezetőnek tartom, amelyen keresztül sok mindent meg lehet érteni. Nem csak a politikát, hanem egyáltalán az életet is más megvilágításba helyezi, segít észrevenni az összefüggéseket. Ahhoz, hogy eligazodjunk a világban, elengedhetetlen, hogy olvassunk. Nehéz megmondani, hogy a franciák manapság többet vagy kevesebbet olvasnak-e, mint a korábbi években, mindenesetre az nagyon beszédes, hogy amikor olyan elnökeink voltak, mint például Mitterand, sikk volt az olvasás, olyan dolognak tartották, ami hozzátartozik a mindennapokhoz. A mostani elnökünk pedig [François Hollande – a szerk.], aki amúgy teljesen rendben van, nem jár színházba, nem szokott könyvekből idézni. Lehet, arra reflektál, hogy már egy másik világban élünk, amelyben ezek az értékek kevésbé fontosak. De azért Franciaországban még mindig bizonyos tisztelet övezi a könyveket és a színházat is.
Az írókat sokan olyan csodabogaraknak képzelik el, akik magányosan és narcisztikusan ülnek az elefántcsonttornyukban, távol a hétköznapi valóságtól. Ez mennyire igaz önre?
Igaz, ami igaz, az írásnak van egy narcisztikus dimenziója. Nem is tanácsolom soha senkinek, hogy egy íróval éljen együtt. Életem nagy részét egy irodában töltöttem, de a színház révén mindig kapcsolatban voltam a való világgal, az volt a legfontosabb pillérem. A regényírás magányos tevékenység, a színházi irodalom viszont olyan művészeti forma, amellyel eleve másokhoz szólunk, kicsit nevelni is akarunk vele. A színdarabban nem feledkezik bele saját magába az író, mert azt a színészeknek és a közönségnek szánja.
Legközelebb mit olvashatunk, illetve láthatunk öntől?
Az A hazugság című vígjátékomat szeptemberben mutatják be Párizsban.
Most már csak a színműírásnak szenteli a munkásságát?Remélem, nem, mert minél több újdonság történik az életben, annál jobban lehet élvezni. Például tíz évvel ezelőtt nem tudtam volna elképzelni, hogy színházi darabokat írjak. Regényíróként kezdtem, és azt hittem, ez így is marad, ez az életem értelme. Aztán teljesen véletlenül rátaláltam a színházra, és most már sokkal inkább azzal foglalkozom, mint regényekkel. Az a legfontosabb, hogy elkerüljem önmagam ismétlését. Nincs annál rosszabb, mint ha már tudjuk, mik az elvárások, és tudjuk, hogyan kell azoknak megfelelni. Abban nem találnék örömet.
Gondolt már arra, hogy játsszon is színházban?
Nem, sosem vágytam rá. Ha csak arra gondolok, hogy előadás előtt milyen idegesek a színészek, felteszem magamnak a kérdést: akarnám én ezt? És meg is válaszolom: nem. Ahhoz, hogy írjon az ember, csak egy kicsit kell bolondnak lennie, de ahhoz, hogy játsszon, teljesen. A lámpalázat persze ellensúlyozza, hogy a színészek szeretik, ha nézik őket. Bennem nincs ennyi exhibicionizmus, sokkal jobban érzem magam így, a sötétben.
Az interjú létrejöttében Tóth-Czifra András működött közre.
Szerző: L. Horváth Katalin
