Virágcsokrok, taps, intrika és ragyogás – szeptember 11-én mutatta be az Orlai Produkciós Iroda legújabb, Mindent Éváról című darabját Hernádi Judit és Kovács Patrícia főszereplésével a budapesti Belvárosi Színházban.
Milyen az, mikor az idősödő színésznő öltözőjébe bocsájtja fiatal rajongóját, majd szárnyai alá veszi, pátyolgatja, sőt ruhát is ad neki, aztán az a kis kedves, ártatlan mégis keresztbe tesz? Hogyan vagyunk képesek elviselni az idő múlását, felismerni, hogy minket is utolért a változás? Ezekre a kérdésekre ad választ Pelsőczy Réka immár harmadik orlais rendezése, mely az ötvenes évek Amerikájába repíti el a közönséget, abba a csillogó világba, amikor még autogramvadászok hada várta a hátsó ajtón át távozó színészeket.
Pereg a film, eggyé olvad a mozi és a színház, megszólal a 20th Century Fox szignálja és máris egy díjátadón vagyunk. Nem is akármi ez, hanem a színházi Oscarnak nevezett legendás Tony-díj – nem Tomi, hanem Tony-díj – amelyen a legjobb női főszereplő nevének kihirdetésére várunk. A cselekménybe egy neves New York-i tárcaíró-kritikus által nyerünk bepillantást, aki sorra ismerteti meg velünk a darab szereplőit: az író feleségét, az írót, a rendezőt. Majd visszarepülünk az időben, arra a bizonyos esős őszi estére, mikor az ünnepelt sztár, Margó, befogadta Évát.
A két felvonásos darab a showbiznisz ismert alakjait vonultatja fel. A csodálatos melegszívű díva Margó szerepében Hernádi Juditot láthatjuk, aki a tőle megszokott profizmussal jeleníti meg az idősődő sztárt, aki a színház könyörtelen, gátlástalan világára először agresszivitással, majd megnyugvással válaszol. Alakítása kitűnően példázza hogyan lehet az elkerülhetetlen változással szembenézni, miként lehet beletörődni abba, hogy elmúltunk 40 évesek. Hiszen a kor a színészekenél még inkább fontos, egy-egy szerepből való kiöregedést a színésznők sokkal nehezebben élnek meg. Hernádinak pedig mindent elhiszünk. Szeretjük a humorát, ahogyan gesztikulál, ahogyan cselekszik, ahogyan Lady Machbetként mélyíti a hangját, szeretjük, ha dühöng és azt is, mikor infantilis gyerekként Szikszai Rémusz karjaiba veti magát.
A trónkövetelő ifjú tehetség megformálójaként Kovács Patrícia jeleníti meg a Hamupipőke figurát. Csupa szerénység, kedvesség, báj, majd ahogy felszínre tör jelleme valódi oldala, úgy lesz egyre nőiesebb, vadabb, céljáért mindent feláldozó tigris, ami arcának apró rezdülésével lekövethető. És hát nem feledkezhetünk meg Madárkáról, Margó transzvesztita öltöztetőjéről sem. Az amúgy bábszínész Bercsényi Péter nagy kincse a darabnak, mintha ráöntötték volna a szerepet. Énekes betétei hatalmas tapsot váltanak ki a nézőkből, gúnyos, sőt pikírt megjegyzései pedig nevetésre ösztönöznek.
Az előadás alatt mindig más és más szereplő tűnik fel a narrátor szerepében, felgyorsítva ezzel az idő múlását, és segítve a megértést. De fontos, hogy ez a szál a két felvonást végigkíséri, soha nem sikkad el. A Belvárosi Színház nézőterét is többször bevonják a játékba, ami így sokszor fényárban fürdik. Külön dicséret illeti a díszlettervezőt, Kálmán Esztert, hiszen bár a darab végig Margó öltözőjében játszódik, ennek tükrei csodákra képesek. Ha kell lakásbelsőt, fürdőszobát, folyosót, vagy éppen autót láthatunk bennük, illetve mögöttük. És természetesen a tetőpont előtt még arra is fény derül, hogy a középső üvegen miért van hosszában az a nagy vágás. Megjegyezném még az aláfestő zenét is, mely ismét csak a filmmel való párhuzamot erősíti, és mindig a kellő pillanatban, a feszültséget fokozva szólal meg.
A díjátadó az előadás végén keretként visszatér, ami olyan valóságos, hogy a nézők akarva-akaratlanul tapsolnak. Ekkora már Éva is elérte amit akart, olyan eszközökkel, ami valljuk be, manapság is menő. Na de mit látunk: már feltűnik az újabb, a még hamvasabb, a még szőkébb. Akinek rajongása könnyen veszélyessé válhat. Hiszen mindenki Éva akar lenni...
