Bár az előadás fő jellemzője a humor, és Popriscsinen is inkább nevetünk, Keresztes Tamás meg tudja mutatni a szerencsétlen és sajnálatra méltó embert.
Azt már a Vígszínházban látható A revizor bizonyította, hogy Bodó Viktor nagyon érti Gogol nyelvét. Azt pedig a hosszú ideig a Katonában futott, nagy sikerű Kafka-adaptáció, a Ledarálnakeltűntem, hogy közte és Keresztes Tamás között kiválóan működik a közös munka. Ezek után nagy várakozásokkal utaztunk Szegedre, hogy tanúi legyünk Bodó, Keresztes és Gogol találkozásának. És nem is kellett csalódnunk, sőt.
Az Egy őrült naplója valóban naplóformában íródott mű, és egy valódi őrült írja, Axentyij Ivanovics Popriscsin címzetes fogalmazó – mint ilyen, tipikus gogoli figura –, aki kutyákkal beszélget, spanyol királynak képzeli magát, végül a spanyol inkvizíció karmaiban, egész pontosan a bolondokházában köt ki. Naplója folyamatosan rögzíti megőrülése történetét, így jutunk el a kissé szórakozott csinovnyiktól a súlyos személyiségzavarban szenvedő betegig.
Hogy Keresztes Tamásnak kifejezetten jól állnak a bolond(os) figurák, azt tudjuk: legutóbb Kovács D. Dániel Ahogy tetszikjében láthattuk a jellegzetes shakespeare-i bolond szerepében. Ahogy azt is sejtettük, hogy sokszínűségének és erős színpadi jelenlétének köszönhetően simán elbírna egy monodrámát is. Az idősebb nemzedékek Gogol őrültjét Darvas Ivánnal azonosították, aki nagy sikerrel, félezer előadáson keresztül alakította a színpadon Popriscsint. Nem lennénk meglepődve, ha a mai húszasoknak, harmincasoknak már Keresztes Tamás jutna eszébe erről a figuráról: ritkán látható, hogy egy színészt ennyire megtaláljon egy szerep.
Keresztes Tamás mellett két dolog kap még fontos feladatot az előadásban: a díszlet, amelyet ő maga tervezett, valamint a loopernek nevezett szerkezet, amely egyszerre több hang rögzítésére és lejátszására képes. A díszlet egy szoba; mintha csak egy dosztojevszkiji egérlyuk-hős lakhelye lenne, amelyet Van Gogh-festmények után terveztek. Itt minden torzult: a padló lejt, az ajtó és az ablak különös, szabálytalan négyszögeket formáznak, az asztal és a szék sem ismeri a párhuzamosság és merőlegesség szabályait, utóbbiban ráadásul még egy nagy lyuk is tátong. Szofisztikáltan fogalmazva a díszlet a főszereplő tudatállapotának kivetülése. Keresztes kiválóan játszik ezzel a maga teremtette térrel, a berendezési tárgyak állandó mozgásban vannak, és mindegyiknek jut szerep az előadásban, folyamatos dinamikát biztosítva.
Keresztes remekül kezeli a loopert is, amellyel egyszerre teremti meg a zenei világot, és érzékelteti a főhős megőrülésének fázisait. A szerkezet segítségével játssza el például Popriscsin bugyuta színdarabját, leghatásosabb alkalmazása pedig az a jelenet, ahol az addig inkább csak ütődött figura valóban megőrül, megtudván, hogy a szeretett hölgy, a kegyelmes úr lánya egy fiatal gárdatisztnek adta a szívét. De hát ő, Popriscsin is lehetne udvari nemes, kegyelmes úr, hadsereg-főparancsnok, sőt, lehet, hogy az is, és csak látszatra címzetes fogalmazó – morfondírozik egyre nagyobb hangerővel és egyre összefüggéstelenebbül. A looper több szólamban rögzíti és játssza vissza Popriscsin kiáltozásait, amelyeknek ily módon létrejött káosza tökéletesen érzékelteti az őrültté válást.
Bár az előadás fő jellemzője a humor, és Popriscsinen is inkább nevetünk, Keresztes Tamás meg tudja mutatni a szerencsétlen és sajnálatra méltó embert, ahogy Gogol műveiben is a nevetségesre rajzolt figurák – A köpönyeg Akakij Akakijevicse vagy éppen Az orr Ivan Jakovlevicse – mögül komplett emberi drámák sejlenek elő. Popriscsin a megőrülésével párhuzamosan egyszersmind egyre tragikusabb figurává válik, hogy mire az elmegyógyintézetbe hurcolják, ahol a kegyetlen őr üti-veri, már csak a nyomorult kisembert lássuk, aki végső kétségbeesésében anyját szólongatja. Gogol, Bodó és Keresztes találkozásából az év egyik legjobb előadása lett, amely a szegedi bemutató után szeptembertől a Jurányi Házban kezdhet várhatóan nagy sikerű sorozatba.
