Két gyerek és tizenvalahány év után úgyis jön a házasság kiüresedése, a kérdés csak az, mikor utálja meg végleg egymást a férj és a feleség. És erről fekete-fehér művészfilm helyett egy szórakoztató vígjáték beszél.
Nem lehet azt mondani, hogy az osztrák sikerszerző, Daniel Glattauer ne lenne érzékeny a mai világ trendjeire. Előző, a színházműsorról itthon is évek óta levehetetlen, Gyógyír északi szélre című művében az online társkeresés nehézségeit írta meg, új vígjátékában pedig mintha egy huszonegyedik századi párkapcsolati skála másik végpontjáról beszélne: tizenhét év házasság, két gyerek, és közben az egyre több veszekedésből végül a hétköznapi kommunikáció egyetlen formája lesz, aztán pedig jön a válás.
Vagy nem jön, mert mire jó a huszonegyedik század, ha nem arra, hogy az összejövést a net révén egyszerűbbé, a szakítást pedig a párterápiával elkerülhetővé tegye?
Erről szól a Szentendrei Teátrumban bemutatott, októbertől a Belvárosi Színházban is látható Párterápia című előadás.
Persze aki látta – vagy olvasta – a Gyógyír északi szélré-t, tudja, hogy Glattauer az a fajta szerző, aki bár valódi embereket és bennük valódi érzéseket ábrázol, és még ért is valamelyest a lélektanhoz, van is érzéke a hús-vér figurák problémáinak leírásához, azért mégsem szeretne mélyebbre menni, mint amit a bulvár elbír. És hogy akkor az ő pohara félig tele van vagy félig üres-e, arra kézenfekvő lenne azt mondani, egy lektűrírótól ez is csodálatos, hiszen mi mást is várhatna az ember ettől a műfajtól.
Daniel Glattauer nagyon derekasan igyekszik félig telinek mutatni azt a poharat. Hiszen amellett, hogy a darab legtöbb szituációjának elsődleges célja mégiscsak a nevettetés, azért az alaptémát egyáltalán nem komolytalankodja el, és nem viccel olyasmivel, ami pedig valójában inkább a tragikushoz áll közelebb. Azaz képes olyan mederben tartani a párterapeutát felkereső, egymás megutálásához már vészesen közel jutott házaspár veszekedését, hogy bár a beszólások szórakoztatóak maradjanak, azért észlelhetőek legyenek mögöttük valódi és többé-kevésbé mindenkinek ismerős, párkapcsolati problémák.
Távol lévő apa, aki a munkájába menekül a gyereknevelés elől, az egyedül felnevelt gyerekek miatti feszültséget levezetni sehol nem tudó anya, a feleségétől még többet váró férj, a folyamatos meg nem értés – és megérteni nem akarás – miatt egyre inkább mindenért a másikat hibáztató házaspár, és így tovább. Mindez bulvárba csomagolva: a darab és vele az Orlai Produkciós Iroda előadása sem vállalkozik arra, hogy minderről vadonatúj gondolatokat közöljön, és egy katarzis révén
minden néző átgondolja a párkapcsolatát, a gyereknevelési szokásait meg az egész életét.
De legalább lök egy egész picikét a nézőjén ebbe az irányba, mert a lendületes viccelődés mellett azért van akkora súlya az egésznek, ami képes lehet legalább arra felhívni a figyelmet, hogy a néző átgondolja: vajon az ő életében nem rejtőzködnek-e hasonló gondok, amikkel talán kezdeni kéne valamit.
A Párterápia emellett viszont egy kifejezetten érdekes mondanivalót is közöl a témájában (bár ezt aztán az előadásvégi csattanó többé-kevésbé érvényteleníti). A folyton veszekedő házaspár ugyanis a második felvonás elején megtudja, a terapeuta házasságában épp az okoz konfliktust, hogy minden olyan kellemesen és unalmasan gördülékeny, soha egy hangos szó, soha semmi feszültség. Ami egyfelől megint csak lehetőséget ad továbbvinni a szituációs komédiát, másrészt viszont azért mégis elsuttog valamit arról, hogy nincs „ideális kapcsolat”, akármit is állítsanak a női magazinok meg az életmódportálok.
Mindig van egy szomszéd, aki egy kis jókedv miatt üvöltve ránk borítaná az asztalt. Jobb nem is belegondolni, hová vezet ez.
Szóval bulvár ide, félig üres pohár oda, van azért muníció a Párterápiában, pláne, ha a képmutató és kiirtandó „nyári színház” kifejezés megszokott tartalmával hasonlítjuk össze. Znamenák István pedig épp olyan előadást rendez a darabból, mint amilyen a szöveg is: okosan és precízen aknázza ki a poénlehetőségeket, de sosem enged a kabarézás csábításának. Inkább apró mozdulatokban, kis, jellemeket árnyaló cselekvésekben látja meg a humor lehetőségét – például amikor a sztereotip terapeuta akkor is rögtön vad jegyzetelésbe kezd, ha a férfi meg a nő messze ülnek le egymástól, meg akkor is, ha nem. Znamenák egyébként a nem annyira látható megoldásokban is jó – mármint azokban, amiket csak akkor vennénk észre, ha nem lenne bennük jó: az egyszerű szobát ábrázoló díszletben épp annyit mozognak a szereplők, amennyit kell.
És ez a pontosan kiegyensúlyozott elegancia a színészekre is igaz. Mészáros Máté terapeutája jól megtalálja azt a hangvételt, amiben a modorosságai szándékosnak, egy félpojáca allűrjeinek tűnnek, és amivel mégis egységesnek tűnnek aztán a személyességet és érzelmességet előhozó jelenetei is. Balla Eszter a feleség szerepében eleinte túlzottan is színészesen beszél, de aztán ahogy figurája átveszi az irányító szerepét a szerelemtelen háromszögben, jobban megtalálja a hangját, és a játéka is izgalmassá válik. Debreczeny Csaba épp a határán egyensúlyoz annak, hogy komolyan vehető legyen hitelesen bunkó figurájának már-már szánalmas töketlensége is, és éppen csak, de nem bukik el eközben.
Ha kellőképpen vicces és csattanós is, azért mégiscsak kár, hogy a komolyabb mondandót megpróbálja agyoncsapni a végjáték komédiázása – mert a happy endet csak a dramaturgiai kényszerűség indokolja, az előadásban elhangzottak nem. Lehet, hogy a Párterápia az egyetlen, szabadtéri színházban bemutatott darab, aminek jót tenne egy kis eső, a vége előtt valamivel. Úgy talán hitelesebb és jobban a zsigereinkig hatoló vége lehetne, mint amilyet Daniel Glattauer megírt.
Párterápia, a Szentendrei Teátrum előadása, októbertől a Belvárosi Színház műsorán
