A Várj, míg sötét lesz előadását nézve, az Orlai Produkciós Iroda égisze alatt, a Belvárosi Színházban, eszünkbe juthat Hitchcock. Az, amikor a filmjei elején látszólag minden rendben van, békésnek tűnik az élet, de azért adódnak baljós jelek.
A baljós jeleket igyekeznek elhessegetni a gondolataikból a szereplők. Ezúttal Frederick Knott Várj, míg sötét lesz című remek lélektani krimijében, a Belvárosi Színházban, látunk egy kedves házaspárt, melynek tagjai érezhetően nagyon szeretik egymást, kedvesen, játékosan évődnek a másikkal. Szerelmes tekintettel néznek. Érzékiek az érintéseik. De aztán csak beszédtémává válik köztük az a rádióhír, hogy a közelben megöltek egy nőt. És a feleség, aki történetesen vak, éreztetni kezdi, hogy ő fél. Annál is inkább, mert a férjnek a munkája miatt el kell utaznia. Kérleli, hogy ne tegye, de ő cirógatva kedvesét, nyugtatgatja, és mondja, hogy mennie muszáj.
Persze sejthető, hogy ebből baj lesz. A Kovács Patrícia által játszott Susy meg-megremeg, el-elvét egy-egy lépést, beleütközik tárgyakba, amikbe a szobájukban nem szokott, hiszen ismeri a helyüket, kicsit ideges, bár próbál nyugalmat magára erőltetni, nem akarja, hogy imádott férje feleslegesen aggódjon. De mi már tudjuk, hogy gyülekeznek a fellegek. Hiszen a nyitó jelenetben láttunk gengsztereket kutakodni a lakásban, láttuk, hogy a szekrényből kieső hullát elcipelték, tudjuk, hogy vissza fognak jönni, tisztában vagyunk vele, hogy közeleg a vész.
Erős emlék ez a darab úgy 13-14 éves koromból, a József Attila Színházban adták Kállai Ilonával a főszerepben. Csaknem olyan erős, mint gyerekkori bábszínházi élményeim, amikor felhorgadt az igazságérzetem, ha gonoszságot láttam a színpadon. Elképesztőnek tartottam, hogyan lehet egy vaksága miatt amúgy is hatványozottan kiszolgáltatott embert megfélemlíteni, rátámadni. Kihozott a sodromból ez az aljasság. Erősen bennem maradt Kállai alakítása, ahogy egy fölöttébb okos, talpraesett nőt játszott, aki igazán megrémül, de aztán fokozatosan összeszedi magát, és bár fél továbbra is, mégis vaslogikával végiggondolja a helyzetét, és elesettségéből is lépéselőnyre tesz szert.
Egy vak nő egy bűnbandával szemben? Mesebeszéd gondolhatnánk. De Kállai hihetővé tette, hogy meg tudja úgy erősíteni a lelkét, képes úgy megmozgatni az agysejtjeit, hogy hihetetlen koncentrációval és leleménnyel esélye legyen. Arról szólt nekem ez az előadás, amiről most is, hogy legalább próbáljuk meg magunkat kihúzni a gödörből, igyekezzünk nem feladni, bizony küzdjünk és küzdjünk, ahogy már Madách is javasolta Az ember tragédiájában.
Na, jó, jó, tudom, hogy azért ez egy alapvetően szórakoztató darab, az volt Terence Young ugyancsak szép emlékezetű filmje is, magával a csodálatos Andrey Hepburnnel a főszerepben. Persze, akarunk egy kicsit mi is szorongani, de azért nem nagyon, meg naná, hogy nevetni is szeretnénk, és várjuk a váratlan meghökkentő helyzeteket. De közben azért csak van itt kemény lélektan, meg annak taglalása, hogy bizonyos helyzetekben az elesettnek látszó is lehet talpraesettebb nálunk.
Kovács Patrícia igen jó a szerepben, ebben külön segítheti, hogy hatékonyan részt vesz a Suhanj! Alapítvány munkájában, melyben fogyatékkal élőknek segítenek megszerezni a mozgás örömét. Így például fut vakokkal. Nem kellett külön tanulmányoznia őket. Hitelesen néz úgy, ahogy ők. Erős a külvilágra igencsak összpontosító, belső koncentrációja. Így hihető az is, hogy lépések alapján megkülönbözteti, hogy ugyanaz az ember jött vissza vagy másik, akkor is, ha elváltoztatja a hangját, másnak adja ki magát. Jutalomjáték is ez, és Kovács igazán sokat belesűríthet ebbe a szerepbe, mindinkább gazdagodó színészetéből.
Szabó Kimmel Tamás adja azt a kis halat, aki csórósága miatt is keveredik bele abba a hajszába, amit azért a babáért folytatnak, amibe tekintélyes mennyiségű kábítószert rejtettek. Ő a sármos, de megszeppent fiú, aki nagy gonoszságra azért nem képes, meg aztán kicsit bele is habarodik Susyba.
Akinek van egy segítője, egy vadóc kislány a felette lévő lakásból, Fekete Kepes Hanna megszemélyesítésében. Ritkán látni, hogy egy gyereknek ennyire fanyar, sőt pikírt humora van a deszkákon, remek, ahogy odatesz egy-egy szurkálódós megjegyzést, ahogy élvezi, hogy valami izgalmasba keveredett, és ahogy villámgyorsan jár az agya. Nagy Dániel Viktor a főgengszter, az elvetemült rohadék, a számító, a kegyetlen. Aki persze majd fűbe harap, mert azért ez még az a típusú „békebeli” krimi, amelyikben a bűnös elnyeri méltó büntetését, és utána helyre áll a régi, megnyugtató világrend, mint Agatha Christie-nél. Ficzere Béla a közepesen elvetemül bandita. Magától nem, de, ha nagyon unszolják, azért képes komoly disznóságokra is. Horváth Virgilnek van a legnehezebb dolga, mert férjként a megtestesült jóságot kell eljátszania. A nagyjelenet ezúttal is nyilvánvalóan az, amikor Susy totálisan elsötétíti a lakást, mert úgy gondolja, hogy ha egyáltalán nincs fény, akkor ő van előnyben. És a csapdába be is jönnek a vadállatok, de azért jócskán hiba csúszik mindenki számításába.
Ennél többet nem illik elárulni. Novák Eszter rendező nem akarta, hogy bárki is szívszélhűdést kapjon a nézőtéren. Én szerettem volna kicsit többször megijedni, aggódni. De szépen kirajzolódik egy történet, amiben Susy pazarul állja a sarat, és ami érintőlegesen megmutatja a világ borzadályosságát, meg azt, hogy azért akadnak benne igazi jó emberek.
