Lucille, az egyik özvegy. Forgószélként közlekedik, bunda- és kalapmániás, ezeket a volt férje megmaradt kintlevőségeiből intézi. Gyakran összekeveri a dolgokat, a többiek csak Lady Cavintonnak hívják. Lételeme a pasizás. No persze, nem házassági célból, hanem, ahogy ő mondja: nassolni szeretne. Lucille-t Bánsági Ildikó alakítja, természetesen óriási vehemenciával és életszeretettel.
- Hogyan kerültél bele a produkcióba?
- Amikor decemberben Ilannal próbáltuk Nádas Péter Találkozás című darabját a Budapesti Kamarában, mesélt egy darabról, amit szeretne megrendezni. Nem említett se neveket, se konkrétumokat, de az alapján, amit mondott, arra gondoltam, szívesen benne lennék. De ez ennyiben is maradt. Aztán tavasszal újra eszembe jutott egy régi öltetem: az Elvált nők klubjának a színpadi változata. Olyan emberekben gondolkodtam, akiket nagyon szeretek, de ritkán, vagy sohasem dolgozunk együtt. Egri Márta javasolta, hogy keressük meg Orlai Tibort, hátha tud segíteni. Ő azt mondta, ezt már épp mások csinálják, de volna itt egy hasonló darab… És kimondta azt a címet, amiről Ilan is beszélt… Megkaptuk a szövegkönyvet, és miközben olvastam, állandóan azzal hívogattam szegény Mártit, hogy „Te, meghalok, ez úgy tetszik!”
- Néhány éve a Delila kapcsán beszélgettünk. Akkor azt mondtad, végre egy szerep, ahol meg tudsz mutatni olyan ismeretlen, elrejtett színeket, amelyek jó pár év alatt összegyűlnek egy nőben. Ez most ilyesmi?
- A Találkozásban hihetetlen mélységeket és magasságokat jártam be. Azt gondoltam, milyen egyszerű lesz ezek után egy vígjáték! Persze mindig kiderül, hogy nem az. Még nagyon az elején vagyunk, de azt látom, hogy az én figurám ezerszínű; kissé keserűen, de mindenképpen önironikusan nézi az életét. És így is kell csinálnom, mert bármennyire hiszem, hogy minden pasi énbelém szerelmes, azért az ember tudja, hogy az nem úgy van… A darabban Lucille persze erre rá is játszik, de mindig lebukik. Közben kiderül a férjével való kapcsolata; olyan dolgokat mond el, amiből arra lehet következtetni, hogy ez nem volt egy felhőtlen, szerelmi házasság. Azért tetszik, mert még nem akarja befejezni, nem akarja tudomásul venni, hogy ennyi volt. Nincs vége semminek, még élni akar.
- Közeli ez a dolog?
- Ez a része feltétlenül. Azokat a pontokat keresem, amikből tudok építkezni: van egy bizonyos színem, ami teljesen olyan, mint ő. Egy nagy energiahalmaz, nem bír leállni.
- Nagyon passzol hozzátok a darab. Az olvasópróbán az jutott eszembe, ezt kevesen tudnák utánatok csinálni. Olyan életerőt löktök ki magatokból, hogy az ember tátott szájjal nézi, és rohan a színészlexikonhoz, hogy nincs-e valami tévedés a születési adatoknál.
- Hála Istennek! Maradjon így sokáig! Egyébként ez csak nálunk van úgy, hogy egy bizonyos kor után másképp kezdenek el gondolkodni egy színésznőben. Amerikában vagy Franciaországban együtt múlnak az évek a közönséggel. Ha Meryl Streep vagy Glenn Close csinál valamit, a közönség ugyanúgy rajong értük, mint húsz évvel ezelőtt. Megnéztem a Mamma miát… a szívem megszakadt! A lányommal mentünk ki a moziból, egymásra néztünk, és csak ennyit mondtunk: „Na, ja…” Hiszen arról szólt, hogy az a nő annyi éves, amennyi, de attól még anya és nő, vannak álmai és vágyai. Külföldön nem úgy van, hogy az embert arrébb kell pöckölni, ha elmúlt 50 éves.
- Ha ez nem is az Elvált nők klubja, de olyan emberek jöttek össze, akik ritkán játszanak együtt. Mióta nem találkoztál – munkából kifolyólag – ezekkel a kollégákkal?
- Takács Katival viszonylag sűrűn látjuk egymást, hiszen mind a ketten az Új Színház tagjai vagyunk. Egri Mártival még egyáltalán nem játszottam színpadon, csak forgattunk együtt. De azt hiszem, nem fogok meglepődni, hiszen ha csak tehettük, megnéztük egymást. Margitai Ágival iszonyatosan régen nem dolgoztam, egészen elképesztő volt, hogy mennyire helyén vannak a mondatai, hogy azonnal birtokolni tud egy élethelyzetet. Gálffi Lacin viszont meglepődtem. Őt még a Vígszínházból ismertem, ott mindig nagy, súlyos szerepekben láttam, ez a kép élt bennem róla. Nagyon ritkán találkozunk, persze tudom, hogy az Örkényben van, hogy osztályfőnök az egyetemen, ebből azt gondoltam, hogy egy komoly, megfontolt ember. Nem tudtam, hogy a próbák alatt ennyire kellemes és ilyen jó a humora! Hihetetlen örömöt okoz a vele való munka. Az ember általában csak azokkal dolgozik sokat, akikkel egy társulatban van. Pedig olyan jó lenne időnként másokba is belefutni! Hiába szeretjük egymást, valahogy nem kever össze minket az élet. Úgyhogy most ez tényleg nagyon jó, hogy van.
- Ilannal alig fél éve fejeztétek be a Találkozást, ami egy sűrű, nehéz, életösszegző darab, szinte egy nagy monológ az egész. Ez a mostani viszont egy igazi komédia, percenként dobáljátok a poénokat. Ilan máshogy nyúl a színészhez két ilyen tökéletesen ellentétes helyzetben?
- Ezt még csak egy hete próbáljuk, de ebben a pici időszakban azt látom, hogy ha tetszik neki, amit csinálunk, akkor ájultan ül lent, szinte „elfelejt” rendezni, hagy bennünket játszani, próbálni, és nagyon jó érzékkel csak akkor szól bele, ha azt érzi, nem jó felé igyekszünk. Persze egy próbaidőszak eleje általában nagyon jókedvű, aztán amikor már jócskán benne leszünk, nem lesz ilyen könnyű. A Találkozás másmilyen volt: az egy sokkal statikusabb szerep – szinte végig csak ülök egy ágyon vagy egy széken –, csak kétszereplős, nekem rengeteg szövegem van. Alagutat kellett ásni a saját lelkemben, ez többnyire magányos feladat. De a próbaidőszak alatt Ilanra mindig lehetett számítani, ha valamit nem találtam. Ez pedig társasjáték, egymás nélkül nem jutunk semmire. Érvényesülni kell hagyni mindenkit. Azt hiszem, Ilan ebben is ugyanolyan jó partner lesz.
