Mire vehet rá minket a szerelem? Hol a nő helye a XX. század eleji magyar vidék társadalmában? Árulás-e a besúgás, ha kényszerítenek rá? A nemzet (vagy bármi más) eszményének nevében megéri-e barátaink ellen fordulni? Tudjuk-e alakítani saját sorsunkat? Képesek voltunk/vagyunk/leszünk-e valaha „erkölcsösen” élni, és egyáltalán érdemes-e erre törekedni? Ilyen súlyos kérdéseket feszeget Závada Pál műve, amelyet színpadra adaptálni nemcsak azért nehéz, mert epikus (naplóregényként ráadásul a legintimebb formátumú) szöveg, hanem mert elképesztően sokrétű és szövevényes. A darab alkotói tehát nagy kihívás és elvárás elé néztek, az eredmény viszont összességében kevesebbet ad, mint amennyit vélhetően szerettek volna.
Érzékelhető az izgatott várakozás a premier utáni első előadáson a Belvárosi Színház nézőterén: Jadviga a színházban? Ráadásul zenés-táncos darab ígéretes szereposztásban? Mi lesz itt? Hát az lett, hogy az előadás végén – de már közben is – úgy éreztem magam, mint a népmesében. Tetszik is meg nem is, jó is ez az ötlet meg nem is. A színészi alakítások tekintetében elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag kivétel nélkül magas színvonalú, igényes munkát láttunk. Ez azért is nagy teljesítmény, mert a két főszereplőn kívül minden színész két vagy akár három szerepet formált meg az előadásban.
Ónodi Eszter a hangulatok és a gesztusrendszer dinamikus váltásaival erőteljesen hozza Jadviga ellentmondásos figuráját, akit eleinte sajnálunk meg nem értettsége miatt, majd viszonylag hamar elpártolunk tőle, látva, hogy csak a szavak szintjén szánja férjét és családját, tettei azt mutatják, igazából csak magával törődik. Ondris karakterére Pál András játékában szintén a szenvedély és a dinamika jellemző. Talán őt sajnáljuk a legtovább, részben fiúként, aki őrlődik anyja és felesége iránti szeretete közt, részben férjként, aki reménytelenül sóvárog imádott (ráadásul törvényes) asszonya után. Hajlamosak lennénk még a Jadviga elleni erőszakot is megbocsátani – vagy legalábbis hosszú vezeklés után nagyjából jóvátehetőnek látni, ám barátai elárulásával és a cselédlánnyal, Ancival folytatott viszonyával erkölcsileg ő is teljesen megsemmisül.
Gáspár Sándor fergetegesen váltogat a naplót olvasó tökkelütött Miso és a biológiai apját alakító nőcsábász ügyvéd, Winkler Franci figurái közt. Takács Katalin játssza az anyát, kitűnően hozva a fia iránti végtelen szeretete mellett is kemény és megkeseredett asszonyt. Pokorny Lia megszeppent, ártatlan, de ha kell, öntudatos cselédlányt és Irmust, Jadviga kétes erkölcsű barátnőjét játssza. Szikszai Rémusz Ondris barátja, Miki karakterében ugyan nem olyan erőteljes, ám megfelelően adagolt fölényességgel és flegmasággal ügyesen építi ki a párhuzamot a Monarchia Ondrist besúgásra kényszerítő tisztje és a Misót szekáló ÁVH-s közt. Hozzá kell tenni, hogy minden átváltozást nagyban segítenek Kárpáti Enikő stilizált, de korhoz illő, ízléses, könnyen váltogatható jelmezei is.
Mitől is nem problémamentes az előadás? Először is a mozgástól és az énektől. Mint ahogy a szereplőkkel és Závada Pállal – aki maga írta a színpadi adaptáció szövegét – készített interjúkból is kiderül, az előadást kísérő gesztusok, mozdulatsorok, amelyeket a színészek saját beszédük közben, illetve partnereik megszólalásakor hajtanak végre, arra hivatottak, hogy mintegy az összetett lelki folyamatokat tükrözvén egy más síkon segítsék, értelmezzék, kommentálják a történteket. Bár az ötlet önmagában izgalmas, ott helyben nem igazán működik. Az erotikus jelenetek előadását eleinte elegánsabbá, szuggesztívebbé teszi az „eltáncolás”, de az egyéb jelenetek közben a háttérben álló szereplők ismétlődő gesztikulálása inkább furcsa, mint termékeny és nem válik igazán szerves részévé az egésznek.
Az énekes betétek sem válnak be összességében. Szintén tudható az interjúkból, de nézőként is rá lehet jönni, hogy a kórusban vagy néha egyenként énekelt szövegrészekkel (amelyek inkább csak énekelve mondott passzusok, mint dalok) Závada az ókori görög drámákra szeretne utalni, ahol a kar által énekelt részek (adott esetben ironikus) kommentárokként, illetve értelmezést segítő háttér-információk megosztására szolgálnak. A funkció itt is hasonló lenne (és érdekes módon az első felvonásban helyenként humorral, iróniával tudja is oldani a nagy feszültségeket), de a végére egyszerűen sok lesz az énekből, nem viszi előre a befogadást, sőt helyenként kifejezetten irritálóan hat egy-egy énekes betét.
Ha már az ókori tragédiáknál tartunk, feltételezhetnénk valamilyen felépítésbeli hasonlóságot (bonyodalom – tragédia – feloldás – katarzis stb.), itt azonban erről szó sincs. Tragikus vétség tulajdonképpen nincs. Pontosabban minden szereplő élete tele van tragikus vétségekkel, amelyek megoldás nélkül lógnak a levegőben. Katarzisunk sincs, hisz mint feljebb a két főszereplő, Jadviga és Ondris kirajzolódó karaktereinél utaltam rá, itt gyakorlatilag mindenki megsemmisül erkölcsileg. Nincs, akit a vele történt tragédia miatt sajnálni tudnánk, mert sorsát legnagyobbrészt magának köszönheti. Talán csak a pap (Lukáts Andor) figuráját szánhatnánk, aki őszinte hévvel harcol a szlovák egyesülésért, majd kiutasítják az országból. Itt viszont az a probléma, hogy a történelmi, filozófiai szál az előadás első felében még lényegében ugyanakkora hangsúlyt kap, mint az egyes emberek közti viszonyok, később azonban elsikkad, nem figyelünk már sem a papra, sem a történelmi háttérre.
Persze utalások ide vagy oda, nem kötelező követni a klasszikus tragédia dramaturgiáját, főleg hogy itt egy prózai alapról van szó. Mégis, végignézve az előadást, az a konklúzió rajzolódik ki, hogy végül is a sors ismétli önmagát, ha akarjuk, ha nem. Hiába próbálunk erkölcsösnek lenni, úgyse megy, fogadjuk hát el úgy az égész életet, ahogy van, feküdjünk be a nekünk szánt dobozba – ahogy Miso teszi a zárójelenetben –, és csukjuk magunkra a fedelét. Isten ments, hogy változtatni próbáljunk bármin, hisz (ahogy láthattuk a több bemutatott generáción) úgyse megy. Egy ilyen végkövetkeztetést nem tartok termékenynek. Nem arról van szó, hogy rózsaszín happy endet várnék, de hogy a változás, változtatás lehetősége záródik el előlünk, az nem segíti a továbbgondolkodást, a saját életünkre való reflexiót.
Menjenek el a Belvárosi Színházba a Jadviga párnájára, mert a színészi alakítások és sok egyéb – mint például Szokolay Dongó Balázs magyar és szlovák népi elemekkel dolgozó, igényes zenéje – miatt nagyon is érdemes, de amikor hazamennek, ne feküdjenek be a dobozaikba! Vagy legalább hagyják nyitva az egyik fedelet.
