Stuber Andrea a Kramer kontra Kramer előadásáról -
New York-i krétakör
Ha ma megnézzük az annak idején öt Oscar-díjat nyert Kramer kontra Kramert, legfeljebb találgathatunk, mi lehetett az 1979-es hollywoodi film sikerének titka. Maga a problémakör - női önérvényesítés kontra feleség- és anyafunkció, válás, gyermekelhelyezés, apa anyaszerepben - jellemző volt Amerikára, ugyanakkor nem volt teljesen idegen a világnak ezen a táján sem. A megközelítésbe az eredetiséget talán az hozta, hogy az alkotók igazi patthelyzetet állítottak elő. Meryl Streep és Dustin Hoffman alakításában két jóravaló embert ábrázol a film, egyik sem marasztalható el súlyos jellembeli hibáért, szándékos gonoszságért, aljasságért. Épp csak nem szeretik egymást, nem akarnak már együtt élni, miközben van egy kisgyerek, akiknek ők a szülei. Akkor hát melyikük nevelje?
A film szerzője, Avery Corman a film alapjául szolgáló regényből színpadi változatot írt, ez került közönség elé Budapesten. Az évtizedekkel ezelőtt robbant Kramer kontra Kramerműfajt és korszakot váltott mostanra, amikor Orlai-produkcióként világpremier címszóval színre jutott a Belvárosi Színházban. Felfrissült, egyben bonyolódott, keseredett és illúziótlanodott kissé. Úgy tetszik, a jelenlegi történet erősebben szól a szülők önzéséről, frusztrációiról és megfelelési kényszereiről, mint a gyerek sorsának optimalizálásáról. Belekerültek a színpadi műbe igen helyénvaló szereplők - Mr. és Mrs. Kramer szülei, akik tipikusak, karikaturisztikusak és komikusak. Ezt felerősíti, hogy ugyanaz a két színész játssza az összes apát-anyát-anyós-apóst: Egri Márta és Mertz Tibor. Jótékony színészi elevenséggel fregoliznak, Ficzere Bélával egyetemben kiszínezve azt a kiscsaládi közeget, amelyet elsősorban Nagy Ervin és a gyereket játszó Házi Zajzon teremt meg.
A kisfiú kedves, huncutképű, láthatólag természetesen, jól érzi magát a színpadon. Ugyanez elmondható Nagy Ervinről is. Olyan apát játszik, aki lélekben talán még maga sem nőtt ki a gyerekségből, s talán ezért is idegen számára a szülői feladat jó sokáig. Hosszan pusztán gyermekfelügyelői funkciót lát el, a munkával (ön)telt ember ideges türelmetlenségével. Voltaképp a második felvonás elején, a majmot játszós jelenetben fordul elő először, hogy érdemben kontaktust teremt a fiával. Bár ekkor sem annyira a csemetének játssza el parádésan a gorillát, mint inkább a közönségnek, amely a bemutatón nyílt színi tapssal jutalmazza a színész produkcióját. Kovács Patrícia Mrs. Kramerével hasonló a helyzet: ő szintén mindenekelőtt magával van elfoglalva, még akkor is, amikor Billy felől érdeklődik. Két erőteljes egoizmus találkozási pontján áll a mosolyra álló szájú kisfiú a maga gyermeki öntudatlanságában.
Rába Roland flott és fékezetten érzékeny rendezése nem nélkülözi a filmes elemeket sem, de annyiban mindenképpen színházi, hogy jelen idejű érzetet kelt az emberi kapcsolatok egyre ledönthetetlenebbnek látszó korlátairól. Az Orlai-produkciók pontosan ezt szokták tudni: ezt az érzetkeltést, amelynek jegyében az előadás egyfelől jól pergő, könnyed, viszonylag szórakoztató, élvezhető - esetünkben: szolidan melodramatikus befejezés, a végén csipetnyi nézői meghatódás -, másrészt viszont átérzésre és utánagondolásra késztet. Nagy Ervin esendő, enyhén önreflexív Kramerének szülővé érési folyamatát többé-kevésbé végigkísérhetjük - Cseh Judit szomszéd Thelmája adja hozzá a női asszisztenciát -, míg Kovács Patrícia Kramer anyukája eleve előnytelenebb helyzetből indul színészileg is, hiszen nem elég, hogy faképnél hagyja férjét és gyermekét, de ráadásul a színpadon kívül fog bele női emancipációs programjába. Szerepformálásának eredményessége tehát aligha merülhet ki annál többen, mint hogy mérsékelten találjuk csak idegesítőnek.
Amikor az elején Kovács Patrícia anyafigurája már eléggé torkig van, még feldíszíti a lakást Billy hatodik születésnapjára. Egyenként csipeszeli fel a szárítókötélre a „Boldog 6. születésnapot, Billy!" felirat betűit. Ebből aztán csak a „boldog ot Billy!" marad előadás-hossziglan, majd Ficzere Béla a t-t is elviszi magával Tahitira. Nincs boldogság, juthatnánk a felismerésre, ha nem tudnánk ezt már legalább azóta, hogy Csehovnál megmondták.
Stúber Andrea (szinhaz.net)
