Kellenek ilyen darabok a színházba, hogyne kellenének: muszáj beszélni olyan témákról, amikről fehér asztal mellett nem illik, mert nem szokás. De biztos, hogy így?
Szerencsére (?) nálunk, Magyarországon hosszú ez a lista: azok a színházcsinálók, akikben a társadalmi érzékenységnek legalább a csírája megvan, akár évekre-évtizedekre előre is tervezhetnek – e téren lemaradás is van, feladat is, bőven. Tabutémát feldolgozni csak pontosan, szépen: nagy a kísértés, hogy a túlbuzgó ügyszeretet közben a „mit” tiszteletre méltó kérdése mellől idővel elszivárogjon a „hogyan” színházi szempontból semmiképp nem elhanyagolható felvetése.
Mire is gondolunk? Ott van például a pedofil bűnözés problémája, ami mifelénk alig jelenik meg a közbeszédben, hiszen sem vallásos, sem világi közösségeink kapcsán nemigen emlegetünk sok olyan esetet, ami tőlünk nyugatra (és itt tényleg elég csak Ausztriáig ellátni) szinte rendszeresen sokkolja a tisztes polgárokat. Attól még, hogy elegánsan nem beszélünk róla, nyilvánvalóan létezik a probléma, de hát mi jók vagyunk a hallgatásban, legyen szó akár történelmi vagy privát traumákról, esetleg a színpadon egészen az utóbbi időkig „érinthetetlen” embertársaink gondjairól (gondolok itt a szexuális, etnikai, vallási és egyéb kisebbségekre). A pedofília azonban a kevés univerzális tabu közé tartozik: ezeket az embereket egységes megvetés veszi körül, s nem is merül fel igény arra, hogy ezen bárki változtasson.
Mielőtt valaki megrémül, a színházi kézikönyvekben a szókimondásukról és megbotránkoztató témáikról ismeretes in-yer-face irányzat írói közé sorolt, nálunk a Kamrában nagy szériát futott Kés a tyúkban szerzőjeként ismert skót David Harrowernek esze ágában sem volt megírni a pedofilok apológiáját. Az embereket felrázni, provokálni azért akarta, ismeri el egy interjúban a 2005-ben született, azóta több díjjal is kitüntetett Blackbird kapcsán, amit a megírás évében Edinburgh-ban maga a nagy Peter Stein állított először színpadra.
Ennyiből már kiderülhetett, hogy ennek a darabnak csak akkor van minimális esélye megélni a színpadon, ha két elsőrangú színész játssza a két szerepet. Ebből a szempontból nincs okunk panaszra: Pető Kata és Mucsi Zoltán remek választás, s bízhattunk a produkció harmadik, ezúttal láthatatlan színészében, vagyis a rendezői debütálásához furcsamód épp ezt a szöveget választó Kováts Adélban, biztos ízlésében, több évtizedes színpadi tapasztalatában. Valódi rendezői döntésekről azonban nem beszélhetünk, Kováts szolid játékmesterként a háttérbe vonul és – feltehetően szándékain kívül – hagyja, hogy idővel a melodramatikus vonal uralkodjon el a játékon.
Lélektelen és praktikus térben vagyunk (tervező: Khell Zsolt), egy irodaépület ügyfelek elől elzárt területén, ahol véletlenül sem akad egyetlen személyes tárgy sem, amibe kapaszkodni lehetne, amikor a beismerés nehéz mondatai hangoznak el. A férfi filléres, kopott eleganciája valójában rejtegetni próbált egyenszürkeség: mintha öltözetét is annak a mimikrinek a jegyében választaná, ami élete elmúlt húsz évét jellemezte, s ezt remekül ellenpontozza a femme fatale és az ártatlan kamaszlány között félúton megrekedt nő kihívó ruhája (tervező: Nagy Fruzsina).
Pető Kata Unájának magára erőszakolt nyugalma, józan középhangon elmondott, hidegen koppanó mondatai azt mutatják, hogy a lány régóta készült erre a találkozásra, trenírozta magát, megtervezte, mit és hogyan fog mondani a tegnapi Peternek, a mai Ray-nek. A valóság persze mindig más, mint a tükör előtt begyakorolt higgadt mondatok. Játékában épp az a megkapó, ahogyan maga választotta maszkját lassan eltartja az arcától, hogy aztán az újra fellángoló szenvedély (mert persze, hogy újraéled a tűz) pillanataiban is bizonytalanságban hagyjon afelől, hogy „csak” játszik a férfival, vagy valóban (újra) megkívánta. Nehezebb dolga van Mucsi Zoltánnak, akinek a minden tekintetben teljesen átlagos, néhanapján azonban gyereklányokkal cicázó adófizető polgár kontúrok nélküli alakját kell hoznia. A színész (nem a karakter!) a bemutatón mintha még küszködne a sokszor suta mondatokkal, keresgélné a megfelelő hangsúlyokat, de hát a vékonyka alapanyaggal nem tud sokat kezdeni, lehet, hogy nincs is mit tenni vele. A férfi a düh, az agresszió, a zavarodottság, a hitetlenkedés kiszámítható stációit járja végig: csapdába esett vad, aki sarokba szorítva küzd saját, sosem létezett méltóságáért.
De hiába minden, tiszteletre méltó színészi erőfeszítés, ha egyszer Harrower csupán két, nem éppen eredeti tanulságot akart levonni, s miután ez megtörténik, elégedetten le is teszi a tollát. Az egyik, hogy a pedofil férfinak is (talán) akadnak valódi érzelmei, a másik, hogy annak idején (talán) a lány is benne volt a játékban. Szóval szex is, szerelem is. És más semmi.
