A Novák Eszter rendezte produkció már szentendrei bemutatóján is kellemes perceket szerez, és azt sem zárom ki, hogy az őszi, budapesti premierre valóban kiemelkedő előadássá érik.
Kornél ajándékba kapott kutyája először táskába bújt plüssállatként jelenik meg a színen. Kevéssel később már élő kutya futkározik a többiek körül, ám amikor gazdája japán pincsinek nevezi, rögvest érkezik a helyesbítés: yorkshire terrier (ami igaz is, hiszen valóban yorkshire terrier játssza a szerepet). Realizmus, játékos stilizálás, teátrális reflexió jelenik meg sűrítetten ezekben az egymásra épülő ötletekben – és ha nem is ennyire sűrítetten (és más arányokban), de az előadás egészében is.
Ez a finom stiláris eklektika jól illeszkedik Szép Ernő darabjához. A Vőlegény alapvetően realisztikus, kesernyés humorú történet egy érdekvezérelt világban fellobbanó szenvedélyről, ám sok benne a groteszk szín, az elrajzolt szituáció. Az első felvonás hatalmas sürgés-forgása akár bohózati eszköz is lehetne, de túlfokozottsága, expresszivitása már-már az abszurdhoz közelíti a szöveget. A második felvonás nagy szerelmi duettje úgy sűrít bonyolult lélektani folyamatokat, hogy azokat sajátos szépségű lírával itatja át (olyannal, ami Szép Ernő drámáira és nem csengő-bongó hangzású, másképpen szép verseire jellemző). A harmadik rész hangulati szempontból szintézis: a két főszereplő az előző felvonás szerelmi libikókájának pandanját játssza el, miközben a mellékszereplők az első részt jellemző félőrült lendülettel próbálnak kettősükbe avatkozni.
A Vőlegény igen jól megírt darab, még Szép Ernő életművét tekintve is (perspektívája ugyan nem olyan széles, mint az általában az életmű drámai főművének tekintett Patikáé, ám azzal szemben van sikerült harmadik felvonása is). Különösebben eredeti, sajátos rendezői koncepció aligha szükséges színreviteléhez, annál több gondosság, precizitás, szakértelem. Éppúgy meg kell találni a reálszituációk kibontásának és a stilizált elrajzolásnak, mint a komikum különböző rétegeinek az arányait. Szinte állandóan pörgetni kell a tempót, de vigyázni arra, hogy eközben a szavak, a szituációk értelme ne tűnjön el. Kisebb játékötletekkel nem árt frissíteni, színesíteni a mű humorát, de ajánlatos megőrizni a Szép Ernő-i atmoszférát. A két izgalmas, színes főszereplő mellett pedig jó néhány olyan színész is szükségeltetik, aki a kisebb-nagyobb mellékszerepeknek a fontos pillanatokban komoly színpadi súlyt tud adni – anélkül, hogy feleslegesen túltengene a színen. A súlyos rendezői aránytévesztések végzetesnek bizonyulhatnak; követhetetlen káosszá vagy ritmustalan élőképpé változtatva a darabot. Ha ez nem következik be, akkor nagyon elrontani talán nem lehet a Vőlegényt; a mű gazdag szövetének valamely része szinte bizonyosan érvényesülni fog. De a valóban kiemelkedő előadáshoz az szükséges, hogy minden rétege egyszerre és egymást támogatva szólaljon meg, emlékezetes alakításokkal, s diszkréten alkalmazott, a mű világához simuló, frappáns ötletekkel kiegészítve.
A Novák Eszter rendezte produkció már szentendrei bemutatóján is kellemes perceket szerez, és azt sem zárom ki, hogy az őszi, budapesti premierre valóban kiemelkedő előadássá érik. A tempó szinte mindvégig precíz, csupán kétszer törik meg kicsit: a második felvonás elején (a Rudi környezetét bemutató, így dramaturgiailag fontos, ám a többinél haloványabban megírt jelenetben) és az utolsó két felvonás közti váltáskor, amikor a színészek egy része díszletmunkássá alakulva segíti az átrendezés folyamatát. (Talán a kései órának, a megsaccolt nézői tűrőképességnek tudható be a második szünet elmaradása, ami óhatatlanul is megtöri a három különböző kapcsolati fázist és lélekállapotot megmutató mű ívét, ráadásul nyilvánvalóvá válik, hogy Valcz Gábor inkább a praktikum, mint az esztétikum szemszögéből megítélendő díszlete az adott pillanatban még csak praktikusnak sem mutatkozik). Az első felvonásban sikerül úgy ábrázolni a túlhabzó sürgés-forgást, hogy közben fokozatosan kerül a fókuszba Kornél története. A humor különböző rétegei – a klasszikus helyzetkomikum, a párbeszédek szellemessége, az egyes szereplők monomániáinak elrajzoltabb ábrázolása, az ironikus kiszólások – itt és a továbbiakban is jól illeszkednek egymáshoz. És amilyen pontosan teremti meg Novák Eszter az első rész groteszk burleszkbe hajló kavalkádját, olyan magától értetődően hagyja a második rész nagy szerelmi duettjében a színészi alakításokat érvényesülni. A harmadik részben pedig valóban létrehozza azt a hangulati szintézist, amelyet a mű indukál. Noha a Vőlegény nem zenés előadás, építkezése tulajdonképpen annak mondható; a forték, a pianók, a fortepianók, az intermezzók remekül felépített rendben követik egymást. Ez a zeneiség természetesen magában a nyelvben is végigkövethető; bár a dramaturg, Kárpáti Péter valamelyest igazít a nyelvhasználaton, de alapvetően hagyja érvényesülni a sajátos Szép Ernő-i nyelvhasználatot, vagyis a műben megjelenő különleges nyelvi poézist.
Ez a poézis legtisztábban a második felvonás duettjében működik. Mindkét szereplő némiképp más arcát mutatja itt, mint amilyennek korábban láttuk. Szabó Kimmel Tamás az első felvonásban a jó svádájú szélhámos típuskarakterét hozza, míg itt, a második felvonás első jeleneteiben a blazírt cinizmus színeivel is felruházza a figurát. A Kornéllal való szembesülésekor aztán Fox Rudi fokozatosan szabadul meg minden póztól és álarctól – előbb a megdöbbenés, a rászedettség érzése, majd Kornél érzelmeinek hatása miatt. A cinizmusból előbb nyers érzéketlenség lesz, majd szinte a kétségbeeséssel határos őszinteség. Szabó Kimmel Tamás játéka érzékletesen építi fel ezt a folyamatot, és mutatja azt is, ahogy egyre kevésbé tud harcolni feltámadó érzéseivel, érzékeivel, és az a bizonytalan valami, amit a lány iránt érez, elsöpör minden józan megfontolást. Ami nem csoda, hiszen Kovács Patrícia Kornélja leginkább egy mind jobban erőre kapó forgószélhez hasonlatos. A színésznő az első felvonásban sokáig a történések hátterében rajzolja meg az elkényeztetett család szemefénye alakját. De amikor Rudi megjelenik, rögvest érezteti, hogy a lány nemcsak a jó parti lehetőségét látja a férfiban. A második felvonásban pedig az őszinte vallomás átfordul mind vehemensebb és irracionálisabb szenvedélybe, ami magával ragadóan humoros ugyan, de érződik mögötte a kiszolgáltatottság torokszorító érzése is. Annál is inkább, mert Kovács Patrícia Kornélja már nem a húszas évei elején-közepén járó hajadon, akinek hamvas szépségét viszi vásárra a családja; számára férjhez menés nemcsak egzisztenciális kérdés, de küzdelem a magány ellen is. (Egy ízben, amikor Kornél életkorát említi, Kovács Patrícia sietősen elharapja a számot, megkérdőjelezve annak valós voltát. Ennek azután a szavak és gesztusok szintjén nincs folytatása – érzek némi rendezői bizonytalanságot abban, hogy Kornél Rudihoz való elszánt közeledésében mennyiben kapjon jelentőséget életkora. Szerintem hangsúlyosabbá tétele minden kockázat nélkül árnyalhatná a karaktert.) Kovács Patrícia játékának intenzitása megmarad a harmadik felvonásban is, ahol színesen és erőteljesen játssza el szív és ész vívódását, és fokozatosan bontja le Kornélról az időközben felvett kokott allűrt, hogy nyilvánvalóvá tegye: hiába is próbálná, nem tud menekülni a Rudi iránti érzelmei elől. Szabó Kimmel Tamás alakítása viszont itt kevésbé erős: Rudi önmagából való kivetkőzését inkább csak póznak mutatja, így viszont nem érződik igazán a Kornélhoz fűződő szenvedély valódisága, átéltsége sem.
Ez persze még éppúgy változhat az őszi bemutatóig, mint ahogy alakulhatnak, érhetnek az egyelőre meglehetősen egyenetlen színvonalú epizódalakítások is. Utóbbiak közül azok a legmeggyőzőbbek, amelyek változatos humorral bontják ki a szereplők monomániáit. Főként Takács Katalin pompásan elrajzolt, végletesen egocentrikus Csuszik mamája ilyen, de László Lili is meggyőzően fűzi fel Pendzsi szerepét a lány babamániájára. Gazsó György realisztikusabb módon, s némileg ismerős eszközökkel élve ugyan, de szórakoztató portrét fest a bámulatosan hazudozó Csuszik Zsigáról, Tóth Ildikó pedig legalább színpadi súlyt tud adni Mariska kevéssé hálás szerepének. A többi szereplő alakítása azonban nemigen lép túl a korrekt feladatteljesítésen, így a többi családtagnak, illetve a Rudi rendelőjében lebzselőknek egyelőre inkább csak a dramaturgiai funkciója látszik, a karakterek maguk meglehetősen szürkék maradnak. És nem átütő az előadás befejezése sem. Édes Baba szerepét nem igazán sikerül kitalálni; a színre lépő alak sem valós figuraként, sem jelenésként, sem szimbólumként nem értelmezhető, inkább csak tétován kivitelezett viccnek látszik. Így alighanem a drámát nem ismerők számára sem kétséges egy pillanatig sem, hogy Kornél végül Rudi mellett fog maradni. A nyári bemutató önfeledtebb hangulata talán nem is kívánta meg az előadás legvégéig kitartott feszültséget; jóleső módon érvényesülhetett a happy end. Az őszre pedig talán bonyolódik majd a helyzet…
Urbán Balázs
