A Mr. Sloan szórakozik a Jurányiban, Guelmino Sándor rendezésében bizonyos szempontból ősbemutató - a szövege friss-ropogós Parti Nagy Lajos remeklés, s bár ötvenöt éve íródott, legjobb tudomásom szerint csak másodszor láthatjuk magyar színpadon. Pedig sokkolóan aktuális dráma fekete humorba csomagolva, izgalmas krimi szállal összekötve.
Joe Orton darabja nem nélkülözi az önéletrajzi elemeket - egyszerű munkáscsaládba születik 1933-ban, Közép-Angliában; sok testvére, kevés iskolája, asztmája, és nagyra törő álmai vannak; sorsán határozottan fordít: elkötelezi magát a színház, London és Kenneth Halliwell mellett, egyúttal hátat fordít a konszolidált társadalmi elvárásoknak; bűnös kapcsolatban élnek és bűnöket követnek el - a könyvtár értékes könyveit lopkodják, és pornográf képekkel "dekorálják"-, tetteikért börtönnel fizetnek. Végül Joe Orton három évvel azelőtt, hogy szerelme, a féltékeny Halliwell agyonverné, megírja Mr. Sloane történetét.
Orton rendkívül sokat tudott a zemberek világáról, karakterei frissek, az élethelyzetek, konfliktusok hétköznapiak, a párbeszédek pedig fájdalmasan ismerősek. Parti Nagy fordítása zseniálisan idézi meg a mai magyar valóság helyenként irritálóan mézes-mázos, sznob, kispolgári modorosságát csakúgy, mint az álarc alól kirobbanó, önkontrollra képtelen, erőszakos fröcsögését.
Kath (Bíró Kriszta) negyven körüli "vénlány", majdnem vak apjával (Kemp: Gazsó György) él egy háztartásban. Bátyja, Ed (Király Attila), sikeres üzletember a maga középszerű módján, ám apja húsz éve nem áll vele szóba. Mr. Sloane (Dékány Barnabás) kedves, halk szavú, törékeny-szép huszonéves fiúcska, olyan, akit meg kell menteni. Olyan, aki felébreszti Kath ösztöneit - egyrészt az anyait, tinédzserként örökbe adott saját kisbabája helyett, másrészt kiéhezett, féktelen, szinte állati szexuális vágyait. Mr. Sloane pedig megfelel az elvárásoknak. Szórakoztat és szórakozik. Meséje, ölelése mindig épp olyan, mint amit Kath vár - egészen addig, amíg meg nem jelenik Ed, a nagyvad. Állást, trendi szállást, pénzt, paripát ígér vágyakozó mosolya, Mr. Sloane pedig érti ezt a nyelvet. A ház a szeméttelep szélén számára most már csak átmeneti ugródeszka, egy ilyen bársonyos bőrű és hangú, nehéz sorsú fiatalember - mesebeli elhunyt szülők, intézet, hamis vádak - ennél többet érdemel. Az egyetlen, aki nem dől be a szép szavaknak Kemp, a vaksi vénember. Felismerni véli Mr Sloane-ban főnöke gyilkosát, ám az igazság, mint oly gyakran, most is csak felesleges aggályoskodás.
A darab mindössze négyszereplős, mégis úgy érezzük, a nagyváros összes szemete, a külvilág mocskos megalkuvásai, az érzelmeit hazugságokba és műanyag ígéretekbe csomagoló mintapolgárok mind ott nyüzsögnek, a legfurcsább tárgyakba költözve szinte elborítják a színpadot. Juhász Nóra díszlete és jelmezei helytől és kortól független káoszt idéznek, ám lassan kiderül, minden tárgynak és ruhadarabnak dramaturgiai jelentősége van. Ahogyan a szöveg, úgy a rengeteg szemeteszsák, a karácsonyi fényfüzér, a macsós atléta vagy hosszú férfibunda, a cápa-úszógumi, vagy éppen a szőnyeg - mind azt üzeni, meghasadt kis világunkban elhitetünk és elhiszünk bármit, csak megkaphassuk, amire vágyunk: anyagiakat, törődést, szexet, elfogadást, elismerést, gyereket, gyermektelenséget, választási lehetőséget, de legfőképpen hatalmat és érinthetetlenséget.
sl6.jpgVégül az alku megköttetik, a szereplők levetik álarcukat, a felesleges mocskot besöprik a szőnyeg alá, és végre valódi, hétköznapi hangjukon, hidegvérrel megállapodnak abban, pontosan hogyan és mivel vágják át a gordiuszi csomót. A szörnyek megszületnek.
A darabot egy felvonásban (kb. 120 perc) láthatjuk, emberpróbáló nem csak a nézőnek, de a színészeknek is. Óriási koncentrációt igényel, minden gesztusnak, lassításnak vagy hirtelen gyorsításnak, oldalpillantásnak vagy botlásnak hihetetlenül pontosnak kell lennie, nem lankadhat a figyelem - a miénk sem. Soha nem tudhatjuk, mikor mulasztanánk el Dékány Barnabás egyik zseniális mikromimikai rezdülését, Király Attila hol erőszakos-mácsós, hol szűkölően riadt hangszínváltását, Bíró Kriszta passzív-agresszív panaszkodását, vagy Gazsó György tétova mozdulatainak megrendítő kapaszkodását emberi méltóságának utolsó foszlányaiba.
Nagyon szeretem, amikor Guelmino Sándor kisebb színpadon kamaradarabot rendez. Különleges tehetsége van ahhoz, hogy a szereplőket ne csak fizikálisan, de lelkileg is közel hozza a nézőhöz. Bíró Kriszta és Dékány Barnabás szerepe gazdagabb, és meg is hálálták a benne rejlő lehetőséget, egészen különleges teljesítményt nyújtottak. Felidézték bennem azt a réges-régi, felejthetetlen rendezést, a Hullámtörést - nem csak azért, mert a két főszereplő mindenféle szempontból képes volt lecsupaszítani magát a zsigerekig, de azok az érzékeny, finoman elhelyezett zenék... Sándor zeneválasztásai annyira jellemzőek rá, azt hiszem mondhatom, kézjegyévé vált.
ÉRTÉKELÉS: remek. Ami hiányzott belőle, arról csak az író tehet - nekem elvarratlan maradt pár szál, de legalább van min gondolkodni. Nem könnyű, de szórakoztató, elgondolkodtató, lenyűgöző darab. S hogy miért ezek a képek? Rögtön másnap elmenetem megnézni zárás előtt a Bacon, Freud és a Londoni Iskolai festőinek kiállítását. Ugyanez a korszak, ugyanezek a problémák, ugyanez a szomorú felismerés: a magány, a másság miatti kirekesztés, az el nem fogadottság, a reménytelen szeretetéhség, a verbális erőszak, a hazugságok, a kispolgári ítélkezés mérgez. És szörnyeket szül.
