- Második munkád ez Orlai Tiborral, tavaly csináltátok a Csókol Anyádat, ahol Vári Éva volt a partnered. Most az Esőembernél nyomott valamit a latba, hogy az egy jó munka volt, vagy mindenképp elvállaltad volna?
- Ha egy producer fölhív, hogy mit szólnék az Esőemberhez Kulka Jánossal és Garas Dezsővel, azon nincs nagy gondolkodnivaló… Ha én befektető volnék és a kultúrában dolgoznék, én is olyan darabokat keresnék, ami piacképes, eladható, szórakoztató, ugyanakkor színészi feladatot ad olyan embereknek, akikre bejönnek a nézők. Erre az Esőember tökéletes választás, mert széles rétegeket vonz, sokaknak megvan a film, és arra szinte mindenki emlékszik, hogy Dustin Hoffman mekkorát játszott benne.
- Igen, de az a tapasztalatom, hogy általában csak ennyi van meg az embereknek. Maga a sztori keveseknek. Ez elég hozzá?
- Persze. Ez egy hívószó. Szinte mindenkit érdekel, a csapágygyártótól a bankelnökig. Rá lehet fogni, hogy ez piaci döntés, hogy van egy jó darab meg néhány ismert arc, de ne felejtsük el, hogy a közönség nem gagyit fog látni. Egyrészt azok az emberek, akik ezt létrehozzák, nem azért lettek ismert arcok, mert bármit elvállaltak. Másrészt – és ez ebből következik – akkor vállalnak el valamit, ha amiatt nemcsak hogy nem kell szégyenkezniük, hanem büszkén adják hozzá a nevüket, mert magukénak érzik. Az Esőemberre mindenki úgy emlékszik, mint egy emeltebb hangvételű, kicsit szomorkás, megható történetre. A miénk több humorral bír majd, mert az abszurditást keressük benne, hiszen az mindenhol jelen van az életben. A normálisnak vélt világhoz képest egy ellenpontot szeretnénk megmutatni Raymond figurájával. Nem az a lényeg, hogy lám, nálunk is van olyan színész, aki hitelesen el tud játszani egy autistát. Sokkal érdekesebb és bátrabb lesz az az út a,mit a testvérek egymás körül bejárnak.
- Ezek szerint továbbgondoltátok a filmet. Belefér a sztoriba az abszurditás?
- Nagyon. Persze szépen ki van centizve minden. Eleve egy road-movie-t kellene színházban eljátszani, ami lehetetlen. Több színt követel tőlünk, mivel mi csak egy fajta plánozásban tudunk dolgozni. Csak akkor tudunk nyerni, ha jellegében teljesen mást csinálunk. Ha csak azt kellene lemásolni, szerintem egyikünket se érdekelné. Muszáj, hogy hozzátegyünk valamit. Egy mai, emberi történet szeretnénk föltenni a színpadra. Ez a film húsz éve készült, azóta sokkal inkább jelen van az életünkben a kívülállóság, a furcsaság, a fogyasztói társadalom által generált hajszák, az urbanizáció…
- Charlie története jobban alá lesz húzva?
- Igen, ez is a színpadból adódik. Teátrális helyzeteket kell teremtenünk. Charlie sokkal nagyobb „pofátlanságokat” engedhet meg magának. Mivel egy autistának, Raymondnak, nincs színházi értelemben vett fejlődéstörténete, nekem kell az ő konstans létéhez képest nagyobb amplitúdókat hoznom. Ő az origó, az én szempontomból egy kőfal, aki mellett bátrabban kell kiszíneznem az egész történetet, mint ahogy az a filmben volt. Jól érzem magam, és egyáltalán nem félek. Minden jelenet ment már, megnyugtató színvonalon. Azt érzem, nyomon vagyunk.
- Ezt három hét próba után, most egy nagy szünettel, honnan tudod ilyen biztosan?
- Gyorsan és praktikusan dolgozunk, amit nagyon szeretek. Én nem bírok három hónapig ülni valami fölött. Olyankor sosem születik semmi új, mert a reflektor mindig ugyanott áll, nincs új nézőpont. Tedd arrébb a reflektort, és majd én rájövök, hogy mit kellene csinálnom.
- Anger és Kulka vevő erre?
- Nagyon. Anger mindig új ötletekkel áll elő. Azért szeretek vele dolgozni, mert úgy ad ötletet, hogy azzal mindig még tovább csavarja az egészet. És az is fontos, hogy meghallgatja, amit a színész mond. És tudja, hogy ha valamit nem fogadok el tőle, az nem azért van, mert lusta vagyok, nincs kedvem, vagy rossz napom van, hiszen annak, amit mond, a 80%-a betalál. A maradék 20%-on pedig nem erősködik, mert érzi, hogy az valószínűleg nagyon mellément, ha ennyire eltartom magamtól. Fogalmam sincs, milyen lesz a bemutató, de most azt mondom, Angerrel bármikor dolgoznék. Kulkával pedig ugyanaz a ritmusunk. Ha azt mondom, hogy „figyelj, itt gyere egy gondolattal később”, akkor ő azt érti. Tudjuk, hogy mikor kell összenézni, megmozdulni, megszólalni. Ebben így hárman nagyon jók vagyunk, ez a belső kommunikáció gyorsan bonyolódik. Nem ülünk percekig, azon agyalva, hogy mit is kéne csinálni. Csak néha elfelejtjük, hogy melyik volt a legjobb verzió…
- Ezek a külső munkák hatással vannak arra, hogy a Katonában hogyan próbálsz, hogyan dolgozol?
- Abszolút. Rájöttem, hogy nem kell mindent véresen komolyan venni. Ettől lazább leszel. Ezt tíz évig nem vettem észre, pedig nagyon fontos. Amíg az ember nincs fölkészülve a vesztésre, addig nem mer laza lenni.
- A vesztésre?
- Persze. Ha állandóan azzal vagy elfoglalva, hogy mindig nyerj és nehogy veszíts, akkor folyamatosan görcsben élsz.
- Charlie-nak is ez a baja.
- Igen, mindig csak nyerni, nyerni, nyerni akar, mindenben. Jó szerep… Azt hiszi, hogy az értékrendje és az emberi viszonyrendszerei a helyén vannak. Csak éppen érzelmileg nem szocializálódott. És ezt most megtanulja azzal, hogy kap egy ötvenéves kisbabát. Felnő, és az élete eljut egyik pontból a másikba. Szóval nem csak attól road movie, mert sokat autóznak benne.
/Rick Zsófi/
