Minden élet impozáns, ha őszintén mesélik el. Ez a könyv hű tükre a valóságnak – Mácsai Pálnak ezzel a mondatával (is) ajánlják figyelmünkbe az Egyasszony című előadást, amely Péterfy-Novák Éva önéletrajzi írásából született. És ezzel nem is lehet vitatkozni. Kiegészíteni mégis érdemes. Különösen Tenki Réka előadása fényében.
Több ez a történet, mint az élet hű tükre. Pedig valóban csupa, megrázó voltában is köznapi esemény zajlik benne. Nem hiszem, hogy sokan vannak közöttünk, akik nem éltek át vagy nem szemléltek közelről hasonló eseménysorokat. Életünk nincs a saját kezünkben. A bonyolultan fejlett modern társadalomban akkor is ki vagyunk szolgáltatva embertársaink jóakaratának, szaktudásának vagy éppen hanyagságának, figyelmetlenségének, ha nem vagyunk húszéves naivák. És párválasztáskor sem csak butuska kislányok nyúlnak mellé.
Azt persze fikciós műfajokban már legalábbis művészi sűrítésnek fognánk fel, hogy az orvosi hanyagság folytán sérülten született kislányon kívül brutális férjjel is verte a sors az asszonyt, következő gyermeke meg genetikailag bizonyult életképtelennek. De azt is tudjuk, hogy az élet a legjobb dramaturg. Adott esetben a maga könyörtelenségével.
Az Egyasszony igazi művészi csodájának mégsem az élet brutalitásának megmutatását gondolom. Sokkal erősebbnek érzem benne azt az erőt, amivel ez a nő elviseli, és végül is legyőzi a sorsot. Fejlődéstörténet, ha tetszik nevelődési regény ez. Egy ember öntudatra ébredésének, felnőtté válásának története. Szenvedések, csalódások tapasztalatként épülnek személyiségébe. Vagy még inkább segítik az önmegismerésben. Sodródásai vezetik el oda, hogy végül is ne hagyja magát, hogy megértse: kezébe is veheti élete irányítását.
Kálmán Eszter díszlet- és jelmeztervezőként egyaránt egyszerű és telibe találó eszközökkel él. A helyszín megsokszorozott váróterem. Fehér székek, ahol üldögélve életünk sorsdöntő eseményeire, híreire várunk: születésre, halálra vagy életre szóló megrokkanásra, esetleg gyógyulásra. Rideg, érzéketlen környezet. A székek mögött lepedővel elkerített apró zug, ott él a beteg gyermek, és mellesleg ott öltözik át a színésznő. Ruhaszínei a halványkéktől az élénkpirosig ugyancsak jelzik a belső átalakulást: a kiszolgáltatottságtól az öntudatra ébredésig.
Tenki Réka szülés után ezzel a szereppel tért vissza a színpadra. Még jól emlékszünk az ugyancsak Orlai produkcióban készült Római vakáció hatalmas sikerére, amelyben Audrey Hepburn hajdani filmszerepét játszotta el kitűnően. Ez most egészen más. Egyszerűnek látszó feladat. Egyszerűen, tárgyszerűen mondani a Tasnádi István által színpadiasított szöveget. Mégis úgy, hogy a néző átélje. A filmrendező Paczolay Béla irányításával Tenki Réka tökéletesen rakja a szöveg alá az apró rezdüléseket, gesztusokat, ritmusváltásokat, tűnődéseket, élénküléseket, amelyekkel nemcsak bevon a történetbe, de amelyekkel belénk ülteti a „egyasszony" lelkét.
