Olykor a szimbólumok testet öltenek. Láthatóvá, tapinthatóvá válnak, hangjuk lesz. Az általános már konkrét, jegyzőkönyvezhető, fotózható, a térképen elhelyezhető. A mi szigetünk is ilyen. A közbeszédben maga a színház, nyugalom a zűrzavaros világban, semleges a pártharcokban.
A színház kétezer éves, nagykorú, az öregek bölcsességével tekint a gyerekek háborús, területszerzős, plakátos, haszonleső játékaira, és miközben kerítések, falak épülnek a nemkívánatos látogatók elé, a teátrum nyitott ajtókkal vár mindenkit. A mi, legújabban felfedezett szigetünk valahol északon, a Jeges-tenger ölelésében található, lakói templomba járnak, halottaikat eltemetik, a rászorultakat gondozzák. A prédikátor istenben kételkedve hirdet igét, felesége szeretet nélkül készül karácsonyra. Ez a sziget más, mint az általunk ismertek, itt kegyetlen, de őszinte a beszéd, az emberek sem figyelnek gyanakodva egymásra, talán azért, mert fáikat senki nem akarja kivágni, földjeiket közbeszerzésen értékesíteni.
A sziget és a színház, egybeolvad, de nem az iránytű vagy a műsorfüzet vág rendet közöttük, hanem a lelkiismeret.
A kritikus egy kicsit propagandista, dolga, hogy tájékoztasson, értékeljen, a szépet szépnek mondja, a csúnyát ne tagadja. A kritikus ugyanakkor kerítő is, ajánlja az árut, tessék megnézni, tapogatni, belefeledkezni, örömöt találni benne. A friss felhozatalt most Őszi szonátának hívják, Budapesten, a Thália Színház mikró színpadán – az Orlai Pordukció jóvoltából – lehet megtekinteni, és a kritikus előre szól: élvezkedni csak belsőnk békéjével lehet. Jó, tudjuk, manapság egyre ritkább a lelkiismeret, a közéletben boldogulunk nélküle, a karrierépítésben kifejezetten hátrány, a politikában már a tiltólistára is felkerült, hovatovább csak értelmezhetetlen szóként marad meg a beszédünkben, de Őszi szonáta, akkor sincs nélküle.
Nem biztos, hogy tömegeket vonzó a korábbi (39 esztendős) svéd film átirata, gondolkodásra késztető szövege. Az Őszi szonáta megválogatja a közönségét, akárki nem nézheti, akárki nem értheti. Lehet, persze, tolmácsot kérni, de itt nem a nyelvet kell átültetni magyarra, hanem az emlékeket érzelmekké. Az előadás bűvészmutatvány, a nézőteret kiüríti, a jelenlévőket felrepíti a színpadra, vinniük kell a saját életüket, és mind a kártyalapokat kiteríteni.
A pénztár nem jegyet árul, a vásárló nem belépőt vesz, hanem tükröt, a bátor belenéz, a gyáva úgyis összetöri. A néző nem maradhat közömbös, ha ott van, belekényszerül a játékba, beleszól a monológokba, a párbeszédekbe, megszégyenül, kihúzza magát, szóval ott van, látható.
A történet látszólag egyszerű, ötesztendős távollét után ismét találkozik a zongoraművész anya és lánya. A viszontlátás kezdeti öröme hamarosan a számonkérés, a fájdalmas múlt felidézése. Hogy fordultunk el egymástól, miért lettünk gyávák, és hol marad a hibák beismerése? Pici a színpad, rajta kerekesszéket tolnak, mobilon beszélnek és mégis ott van benne a görög sorstragédia, a viktoriánus kori Anglia, a reneszánsz minden izgalma. Az emberbőrbe bújt ember küzdelme önmagával. Az élet értelmét hirdető szerepjáték, a színház. A míves mondatok otthona, az értékes gondolatok gyűjtőhelye. Az egyre inkább felfedezett, egyre értékesebb menedékhely.
Mostanában egyre gyakrabban szenvedünk a rendetlenségtől, a kontárságtól, a közömbösségtől. A kivagyiságtól. Az Őszi szonáta egy kis remény a változáshoz. Itt mindenki többet végez a dolgánál. Itt minden mozdulat, szó, gesztus alázatos. Hihető a háziasszony pianojátéka, a házigazda fahasogatása. A rendező-szövegkönyvíró Vörös Róbert a filmes Bergman mondataival a skandináv lelket is elhozta a Nagymező utcába. Hidegség, tisztaság: tessék elfogadni!
A színészek? Ha a szigetet felfedezés, akkor ők a felfedezők. Mindent bejárnak, mindenre figyelnek, a hóval együtt saját útjukat is tapossák. A kivétel talán csak Udvaros Dorottya. Ő már megtalálta azt, amit a többiek még keresnek. Nála nem meglepő, természetes, hogy mindent tud, hogy úgy vállalja a múltját, hogy nem ismétli önmagát. A Nemzet (leendő) Színésze, ha betölti a kort, és lesz üresedés, biztosan jelölni fogják, és ajánlói között ott lesz Charlotte, a zongoraművész anya is.
Az úttörők egyike Radnay Csilla. Őt nézve sajnálhatjuk, hogy mennyire kevés a magyar film, tévéjáték, hogy ha látni szeretnénk, szinte nyomozni kell utána. Lehetne dobálódzni a nevekkel, hogy Törőcsik Maritól Andrey Hepburnig kire, miként emlékeztet, de az összevetés félrevezetne. Radnay olyan vékony szájjal haragszik, annyira beszédes szemekkel játszik, hogy csak Radnayként emlegethető. Ha 16 éves lenne és focista, Puskásnak hívnák, talán Rubiknak, ha kockában gondolkodna. A következő évtizedek rejtélye: Csilla marad vagy igazi csillag lesz?
A felsorolásból nem hagyható ki Fodor Annamária sem. Egy szellemileg, fizikailag leépült lány néhány perces jelenléte az övé. Döbbenetesen van jelen, libabőrözünk, amikor a szeretetért, az anyjáért esedezik. Balszerencséje, amiért nem tűnhet ki jobban, hogy csapatában mindenki jól játszik. A harsány, gyakran túlzottan hangos nők között hatásosan érvényesül a lelkész-férj Széll Attila szelídsége. (És ahogy a baltával bánik!)
A kritikusnak tollra, klaviatúrára szüksége lehet, az illúzióit otthon felejtheti. Amikor számba vesz kínálatot, választást, akkor ízlésre is kell gondolnia. Nem kell az országot átutazni, elég a pesti Nagymező utcában sétálni. A Tháliában az Alul semmi, és a Rövid póráz az új siker, az Operettben Mágnás Miska, a musical Rómeó és Julia, illetve Oszi Boszi, a repülő nagyanyó a repertoár. Siker, bulvár, búfelejtés: ez a dolguk. A sziget csak annyit tehet, mint évezredeken át mindig: fennmarad…
