Jászai Mari naplója arra várt, hogy Lázár Kati fölfedezze. A Nemzeti Színház egyik legnagyobb tragikája a szakmabeliek (színészek, színháziak és drámaírók) közös emlékezetében nyilván otthon van – de a pesti átlagos városlakónak Jászai Mari egy tér, Blaha Lujza egy másik, Márkus Emília egy mellékutca névadója, de hogy miért… Na jó, azt talán hallották, hogy némelyik színész Jászai-díjas.
És még csak szemrehányást sem nagyon lehet tenni érte, hiszen a 19. századi, 20. század eleji színészek emlékezetét utcatáblákon, egy-egy kőoszlopon, domborművön kívül nem sok minden őrzi. Vajon hány látogatója van a Színészmúzeumnak? Pedig: Jászai Mari naplója 1927 óta többször is megjelent, 2000 után is. Talán visszhangtalanul. Távol van már tőlünk.
Lázár Kati a leghálátlanabb és leghálásabb dolgot tette: előbányászta a naplót – meg mindent, amit még megtudni lehetett Jászai (született Krippel, Kripl, Kripli) Mariról – és sistergős előadást csinált belőle. Hálátlan, mert a kisgyerekkortól a halálig egyaránt eleven erővel kell megmutatnia az emlékeket, s a néző figyelmét nem szabad elengedni egy pillanatra sem. Hálás: ugyanezért.
A megfáradt, idős Mari kezd mesélni az életét – a szövegben utal arra, hogy már elmúlt hatvan is –, és azt, hogy fellobbantak érzelmei. A férfi feleannyi idős és, mint majd utóbb megtudjuk, erre a testiség nélküli barátságra, Mari rajongására méltatlan volt/lett.
A történetben kibomlanak az életút kacskaringói, és kialakul a tehetség sújtotta Kripli Mariból a jövő ígérete, a székesfehérvári statiszta, a kolozsvári kezdő, a majdani tragika.
Lázár Kati bámulatos. A Spinoza tenyérnyi színpadán, alig mozogva, sokszor leülve, néha a széken elterpeszkedve mesél. El-elandalodik az egykor volt gyerekkoron, még azon is, hogy álszent és képmutató lelkész apja mennyiszer verte véresre. Kellékei alig vannak. (Bánki Róza találta ki az igazán nem is nagyon játszó, egyszerű díszletet, ami ugyanakkor hitelessé teszi Kripli Mari lakását – pedig a karosszék inkább Lázár Kati kényelmét szolgálja.) Egy idomtalan hálósipkával játszadozik. Teázik. Kendőt ránt elő, néha megtörli a száját. A haját igazgatja, de nem a szépség illúzióját megteremtendő. Inkább csak otthonosságból. Ordítva szidja a Nemzeti élére helyezett korabeli, csókosokat: igazgatót, intendánst. Nem tekinti nagy ügynek a házasságát, de azt sem, hogy időnként ki kellett feküdnie egy-egy szerződést, szerepet. Verseket ír, énekel. Mivel iskolázatlan őstehetségként tűnt fel, tanulni akar mindenkitől – ez nagy szó. A kor nagy tragikája, Wolter meg az egész Hofburgtheater (Bécs) társulata megy el megnézni az előadását, és Antigonéként le tudja nyűgözni őket. Mari meg nem érti, hogy is lehetne másképp játszani, mint ahogy ő tette.
Lázár Katinak mindent elhiszünk. Azt, hogy Mari csak a színpadon áll biztosan, azt is, hogy a magánéletében bizonytalan, sérülékeny. Megértjük, miért csak a tragikus szerepek álltak közel hozzá. Azt is, hogy az alapos, komoly felkészülést megkövetelő, kemény színésznőt miért kezdték előbb-utóbb Maribácsizni. Majd lenézni, mellőzni. Még a komolyabbnak ismert társulatok is „dobták” a szerepet. (Ahogy ma a kapkodásban a firkász csak lekeni a cikket, ahelyett hogy rendesen megírná.) Persze az is igaz: közben megszületett a nemzeti színházinál sokkal természetesebb beszédmódot színpadra állító Vígszínház, és az háttérbe sodorta Jászait meg a színésztársait. Az újszerűen sajátos stílus nagy versenytárs.
Nem tudom, Lázár Kati és Gyalog Eszter mennyi nyersanyagból kalapálta acélossá ezt a monodrámát. Egészen biztos rengetegből. A napló és az emlékiratok csupán a váz lehetett, hiszen számos kortárs emlékmorzsái is belekerültek a kész műbe. Nem véletlenül használtam előbb a kardra utaló megfogalmazást.
Lázár Kati Kripli Mariként hasít, mint a penge – aki teheti, minél hamarabb nézze meg.
Kripli Mari – Lázár KatiOrlai Produkció / Spinoza Színház (és más játszó helyek)
