Stephen Sachs szórakoztató színműve 100 percben egy modern festmény eredetisége körül forog. Lehet-e egy lakókocsi-parkban élő ex-pincérnő egy százmilliós kép tulajdonosa, vagy sem? – ez itt a kérdés.
Az említett ex-pincérnő, Hernádi Judit szakértőt hív New Yorkból, akit Kern András személyesít meg, és az, amit látunk kettejük egyetlen beszélgetése. Ennyi a lényeg, amely az Orlai Produkció honlapján szereplő 11 soros leírásból is átjön, és el kell ismerni, hogy ennél részletesebb ajánlót az előadás tényleg nem igényel.
Amit látunk nem egy rendkívül különleges színpadi remekmű, nem fogjuk a hatására megváltoztatni az életünket, viszont pontosan azt kapjuk, amit várnánk: az IGAZI Hernádi Juditot és az IGAZI Kern Andrást láthatjuk a „ után ismét együtt játszani, nagy összhangban. Vannak (egészen hosszúnak tűnő) pillanatok, amikor a nézőt egészen lenyűgözi a két színész játéka, akik ugyan megtartják saját egyéniségüket is, de mégis elhihető nekik az átváltozás. Feltárulnak a szereplők életének múltbeli traumái, ezek feldolgozásának nehézségei, amelyek esetleg nekünk is ismerősek lehetnek, még akkor is, ha mi, a Belvárosi Színház nézői sem ennyire mélyen, sem ennyire magasan nem állhatunk, mint ők. A humor sokat segít, jól jön most is.
Szórakoztató színház, fájdalomcsillapítónak kiváló, és a megtekintés idejére biztosan kikapcsol a hétköznapi életünkből, és néha már ez is jól esik.
Valló Péter jegyzi az előadást rendezőként és tervezőként is. Jól állnak neki az ilyen típusú igazi színészdarabok, észrevétlenül tudja segíteni a művészeit abban, hogy működjenek a karakterek, és ne tűnjön megrendezettnek az, amit látunk. Látszólag könnyű a feladat, de akinek van tapasztalata, hogy mi lesz egy hasonló műből, amikor a rendező ráerőltet valami darabidegen megoldást, az tudja értékelni a munkáját, amelyet nyilván nagyon segített Kovács Krisztina is, aki nemcsak fordítóként, hanem dramaturgként is közreműködött. Az előadásban elhangzanak – az ex-pincérnő szájából – trágár kifejezések, amelyeket Hernádi Judit meghagyott (az eredetiben jóval több volt, derül ki egy vele készített interjúból). Aki a színpadi káromkodást nagyon utálja, ezt be kell, hogy kalkulálja. Nem mellékesen, észrevehető, hogy a beszélgetés elmélyülő szakaszaiból a „csúnya szavak” kikopnak, amelyek egyébként a közönség erős többségét végig gyakori nevetésre késztetették.
Ahogy az előadásról készült fotókon is jól látszik, egy lakókocsiban és előtte játszódnak a jelenetek, és az erősen leszűkített színpadtér nagyon jót is tesz az előadásnak, segít abban, hogy a lényegre figyeljünk. Már a kocsi berendezése is sokat elárul Maude világáról, míg Lionelnek, a szakértőnek marad az öltöny és az aktatáska, amely élesen jelzi, hogy kettejüket egy világ választja el, és normális esetben nem is beszélgethetnének egymással. (Jelmeztervező nincs feltüntetve, mindössze „jelmez asszisztens”, Tóth Hajni, nem kizárt, hogy a művészek maguk is beleszólhattak a ruhák kiválasztásába, vagy a rendező választotta ezt az egy-egy ruhát is.)
Ami megfoghat minket ebben, és a két külön világot ütköztető más előadásokban úgyszintén: a két nagyszerű színész által felcsillan mégis a remény, hogy ezek az egymástól egészen különálló univerzumok mégis érintkezhetnek, ennyire más társadalmi háttérrel rendelkező emberek között lehet kommunikáció, sikerül őket egyformán értékesnek-érdekesnek bemutatni, és ezzel mintha a szerző és a magyar alkotói csapat egyaránt azt üzenné, hogy de igen, történhetnek csodák is az életünkben, reményt adnak. Ezek után nem kizárt az sem, hogy valaki három dollárért vett egy eredeti Jackson Pollock képet, ha nem is valószínű.
Az előadás tényleg azt adja, amit ígér és ami elvárható, most a papírforma érvényesül, semmi rendkívüli nem történik, előre tudható, hogy jó esténk lesz. Kern András és Hernádi Judit nagyon szerethető és egy szép hosszú sorozat második előadásához fognak érkezni néhány óra múlva. A következő hat meghirdetett előadásra összesen nincs már húsz jegy, aki nézné őket, annak gyorsan kell akcióba lépnie.
