Kezdettől egyértelmű volt, hogy – ellentétben a film forgatókönyvével – színpadra te magad adaptálod a Jadviga párnáját?
Závada Pál: A regény 1997-ben jelent meg, Deák Krisztina rögtön megkeresett, hogy filmet forgatna belőle, aminek örültem, de nem vállaltam egyedül a forgatókönyvírást. Gyakorlatom sem volt benne, meg hát a forgatókönyv megtervezi magát a filmet – és ez a rendező feladata szerintem. Miután viszont ez megtörtént, és fölépült a jelenetsor, beszálltam a dialógusok megírásába, ezért jegyezzük ketten a forgatókönyvet. A színpadi verzión viszont hosszú időm volt gondolkodni – közben az elmúlt években adaptáltam már saját munkáimat is, másokéit is –, és többen is biztattak rá. Úgyhogy amikor Hargitai Ivánék konkrétan is megbíztak a Jadviga-darab megírásával, már volt elképzelésem, színpadi ajánlatom – komoly érdeklődés esetén, mint most, az alkotótársakkal együttműködve alakul ki az előadás számára a végleges változat.
Ugyanakkor ez műfajilag nem tekinthető "klasszikus" drámának, inkább színpadi szöveg, hiszen dalszövegeket is tartalmaz és a zenével is számol.
Závada Pál: A darab alapjaiban drámaként építkezik persze, de eleve is számolt a zenedráma eszközeivel, az énekként – „áriaként” és kórusként – is működő második dimenzióval. Vagyis úgy terveztem, hogy a szereplők bizonyos helyzetekben éneklő (vagy éppen nem éneklő) kórussá álljanak össze, és kilépve a jelenet játékteréből valami elvontabb síkon szólaljanak meg – és jó lenne, ha nagyobbrészt zenére. És hogy ennek a szövege ezért inkább operai librettóhoz hasonlítson, semmint dalstrófákhoz. Nem döntöttem el előre, hogy mi hangozzon el belőle énekelve, és mi szólaljon meg zene nélkül – szerintem egyébként a színpadi szöveg, még ha kész színdarabbá írja is meg az ember, egyúttal ajánlatnak is tekintendő a rendező, illetve a zeneszerző számára.
Miért érezted szükségét a Jadviga párnája műfaji kitágításának?
Závada Pál: Ha egyszer arra nyílik lehetőség, hogy színpad áll rendelkezésre és színházi alkotótársak, kitűnő színészek, zenészek, miért elégednénk meg mondjuk egy felolvasószínházzal? – ami szintén lehet jó, magam is szívesen művelem. A színház viszont a maga totális nyelvén nemcsak újramesélésre képes a gyalogjáró regényszöveg helyett, hanem valami eredetien új megteremtésére is – ha ehhez én egy olvasmányélménnyel ihletadó lehetek, nekem már az is nagy öröm. Hát hogy ne pártolná ezek után az ember – mint műfaji kitágítást – egy színházi előadás megszületését? Úgyhogy megpróbálok nyitott maradni, hogy ne mindent szöveggel akarjak megoldani a darabban. A mozgás, a zene és egyáltalán a játék persze nem csupán „kiváltja” a lehetséges szövegelést, hanem megtöbbszörözheti és gazdagíthatja a közlést – darabírás közben igyekszem ebből is okulni.
Magyarországon még mindig él az a gondolat, hogy a színház az irodalom interpretáló felülete, sok helyen irodalmi színház működik nálunk. Erre irodalmárként azt mondod, hogy ez nem így van, hanem önálló műfajként tekintesz rá.
Závada Pál: Ez számomra evidens. Persze a saját műveimen könnyebb is végrehajtani a saját döntéseimet. Megpróbálom azt is az előadás előnyére fordítani, hogy én vagyok a regény szerzője, mert akkor talán bátrabban vállalhatom az elrugaszkodást is. Előfordulhatott volna, hogy ha más készíti az adaptációt, inkább érezte volna kötve magát, és túlontúl is ragaszkodik az eredetihez. Lehetett volna persze ellenkezőképp is.
Ezek szerint szabadon tudod kezelni a saját műveidet.
Závada Pál: Elvben tudhatom, a kérdés az, hogy ez a gyakorlatban sikerül-e. Illetve ez azon múlik, hogy mi áll az előadás érdekében – adott esetben van, hogy a ragaszkodás. Attól függ, miről van szó.
Az átírásnál kellett olyan döntéseket hozni, hogy valamit el kellett hagyni, le kellett mondani valamiről?
Závada Pál: Persze, de ez természetes. Vannak dolgok, amelyeket eleve sem vesz számításba az ember. Egyrészt tudtam, hogy nem lehet nagy létszámú színészgárdában gondolkodni. De nem éreztem semmiféle komolyabb lemondást, nem voltak ilyen gondjaim.
Alapvetően az Új Színháznak kezdted el írni az adaptációt...
Závada Pál: Hogy ebből előadás legyen, ezt Hargitai Ivánék találták ki, még az el nem foglalt Új Színház idején beszélték rá egymást Szikora Jánossal, hogy felkérjenek engem. Amikor az ott becsődölt, én továbbra is szerettem volna hű maradni Ivánhoz, és olyan befogadót kerestünk, akinek mi kellünk – és Orlai Tibor, aki elsőként mellénk állt, tökéletesen ilyen. Takács Kati és Gáspár Sándor eredetileg is részesei lettek volna az előadásnak, de így meghívhattuk Ónodi Esztert, aki szerepelt már a filmben is, és jobbnál jobb színészeket, Pál Andrást, Lukáts Andort, Szikszai Rémuszt meg a legígéretesebb pályakezdőt, Lábodi Ádámot.
Figyelemmel kíséred a próbákat?
Závada Pál: Nem, még nem voltam próbán. Azt mondtam, csak akkor hívjanak, ha kellek valamiért. Tudom, hogy sokakat feszélyez olyasvalakinek a jelenléte, akire nincs éppen szükség, fokozottan érvényes ez az eleven szerzőre – én ezt tökéletesen megértem, engem is zavarna. Leírni például akár egy mondatot is képtelen lennék, ha valaki a hátam mögött állna. Alföldi Róbertet a Magyar ünnep rendezése közben ez nem zavarta, és elhívott a próbákra, de lehet, hogy ő volt a kivétel. Úgyhogy leküzdöm a kíváncsiságomat, és messziről bízom az alkotótársakban.
