Október 4-én mutatja be az Orlai Produkció, a világon elsőként, Woody Allen új darabját, a Brooklyni mesét. A 88 éves Allen felhagyott a filmkészítéssel, de az írással nem, most épp az első regényén dolgozik: az egyik regényírós napját szakította meg, hogy beszélgessünk.
HVG: Az új darab egy lopott Raffaello-festmény körül bonyolódik, amely egy maffiafőnökhöz kerül. A gengszterek iránti vonzalma nem új keletű, kisebb-nagyobb szerepekben feltűnnek a Lövések a Broadwayn, a Broadway Danny Rose vagy a Café Society című filmjeiben.
Woody Allen: Valódi gengsztereket nem ismerek, de a mozigengszterek mindig is lenyűgöztek. Micsoda színes egyéniségek, tele drámai lehetőségekkel, akcióval! Amerikában hagyományai vannak a gengsztermítoszoknak, a gengszter nálunk igazi közönségkedvenc, mindig is az volt. A közönség imádta a rosszfiúkat, legyenek cowboyok vagy maffiózók. Lehet, hogy elítélték a bűneiket, mégis odavoltak ezekért az alakokért.
HVG: A cowboyok iránt mintha nem érezne olyan vonzalmat, mint amit a gengszterek váltanak ki önből. A Woody Allen-filmekben nem túl gyakoriak a westernhősök.
W. A. : Valóban nem. Ennek az lehet az oka, hogy minden porcikámban nagyvárosi ember vagyok. Vagyunk ezzel így néhányan. A vidéket nem szeretem. Azért az én életemben is voltak fontos cowboyfilmek, még ha nem is sok. Az egyik kedvenc westernem a Shane, de ami a városhatáron túl van, az engem nem érdekel, ezért sem vonzanak a cowboyok. Vannak színészek, akik alkatuknál fogva inkább városi figurák, nehezen tudnám például Frank Sinatrát vidéki környezetben elképzelni. Vagy Humphrey Bogartot. Nekik nagyvárosi flaszter kell
HVG: Az olyan gengszterspecialisták, mint Francis Ford Coppola vagy Martin Scorsese, nehezen tudnák komolyan venni a Woody Allen-filmek alvilági alakjait.
W. A. : Ebben biztos vagyok. Őket a gengszter valódi arcai érdeklik. Marty realizmusa előtt le a kalappal, és persze Francis is kimagasló dolgokat művelt gengsztertéren, ott vannak például A Keresztapa-filmek. A második rész még az elsőnél is nagyobb remeklés. Az én gengszterjeim ezzel szemben vígjátéki alakok, de azért megteszem, ami tőlem telik. A Broadway Danny Rose-ban is szerepeltek gengszterek, szerintem jó munkát végeztem velük, de persze nem lehet Francis vagy Marty gengszterjeivel egy lapon említeni őket.
HVG: Volt egy közös filmjük 1989-ben, a New York-i történetek című antológia: egy-egy történetet rendezett Scorsese, Coppola és ön is. Összejárnak?
W. A. : Ha belebotlom Martyba valahol, az egyik filmfesztiválon például, vagy az egyik New York-i utcán, természetesen megállunk beszélgetni. Francisszel néhányszor előfordult, hogy együtt vacsoráztunk, de Kaliforniában él, háromezer mérföldre tőlem. Marty ellenben csak néhány sarokra lakik tőlem itt, Manhattanben, de csak ritkán látom, nem járunk össze. Kölcsönösen tiszteljük egymást, mindig elismerőleg szólt a filmjeimről, én is nagyon nagyra tartom a munkáit. A Nagymenők a kedvenc gengszterfilmem tőle. A Nagymenők, A Keresztapa II. és Raoul Walshtól a Fehér izzás, James Cagney-vel a főszerepben – az én szememben ez a három film a műfaj csúcsa.
HVG: Cagney a hatvanas években visszavonult, húsz év elteltével azonban feltűnt Milos Forman Ragtime-jában. Volt alkalma találkozni vele?
W. A. : Nem, vele soha. De volt, hogy a gyerekkorom sztárjaival dolgozhattam. Egyszer például Van Johnsont rendeztem. Alig hittem a szememnek. Óriási sztár volt fiatalkoromban, és egyszer csak ott találtam magam vele szemben a Kairó bíbor rózsája forgatásán. A régi sztárok közül többekkel is találkoztam, köztük volt Burt Lancaster és Kirk Douglas is. És még Donald Trumpot is rendeztem. A Sztárral szemben című filmemben szerepelt. Két egész percen át.
HVG: Nagyban zajlik az elnökválasztási kampány. Ön szerint nyerhet Trump?
W. A. : Nem hiszem.
Kamala Harris fog győzni szerintem.
HVG: A Brooklyni mesében egy lopott Raffaello-festmény kerül a maffiafőnök szobája falára. Amikor legutóbb beszélgettünk, azt mondta, a New York-i középosztálybeliek életét éli, nem fér bele, hogy magánrepülőt béreljen. A műgyűjtéssel hogy áll?
W. A. : Festményeket sosem gyűjtöttem. Ha belekezdek, méregdrága szenvedélynek tettem volna ki magam. Sok jó múzeum van itt a környékemen, gyalogjárásnyira, nekem elég, ha ott nézem őket. Amim van, az főleg népművészet, primitív műtárgyak, hímzésminták, hasonlók. De festményeket soha!
HVG: A Játszd újra, Sam!-ben Allan Felix, a Casablanca-mániás filmkritikus egy múzeumi Jackson Pollock-festmény előtt ismerkedne. A felszedni kívánt nőnek a mindenség negativitása, a lét egyedülvalóságának ásítozó üressége, az Isten nélküli örökkévalóság jut eszébe a képről, majd közli, hogy szombat este nem ér rá, mert öngyilkosságot követ el. Mire ön megkérdezi, hogy pénteken mit csinál? Az efféle poénok könnyen jönnek?
W. A. : Nagyon könnyen. A fő problémám, hogy túlságosan is sok ilyen jön, nagy a kísértés, hogy használjam is őket. Nemegyszer előfordult, hogy beleszerettem egy-egy poénba, amit aztán bele is raktam a filmembe, csakhogy ezzel elpoénkodtam a jelenetet, a pillanat hitelessége látta kárát. Szóval, sokba van ez nekem! Sikerül megnevettetni a nézőt, de valami elvész. Ugyanakkor nem panaszkodhatom, szerencsés vagyok, a viccek áradnak maguktól.
HVG: A Brooklyni mesét a pandémia idején írta, a poénok, gondolom, a karanténban sem apadtak el. Mennyire változtatták meg a napi életvitelét a lezárások?
W. A. : Ebben is szerencsésnek bizonyultam, hiszen az időm nagy részét mindig is írással töltöttem. Ülök a hálószobámban, és írok. Ez így volt akkor is, amikor nem volt Covid, úgyhogy nem változott semmi. Nem nagyon hagytam el a házamat, de hát nem nagyon hagyom el a házamat amúgy sem. Persze láttam a félelmet, azokban az időkben mindenki rettegett, ha házhoz hozták az ételt, már jött is a fertőtlenítés. Ha kimerészkedtünk, üresek voltak az utcák, ha mégis szembejött valaki, azt nagy ívben kikerültük. Ez szörnyű volt, de az én életemben nem állt be nagy változás, hiszen azt csináltam, mint mindig: felkeltem reggel és írtam.
HVG: Ön is félt?
W. A. : Hogyne! Nem kell ahhoz Covid, hogy féljek, kevésbé fenyegető dolgok is rettegéssel töltenek el. Kellőképpen féltem a Covidtól, ezt bizton állíthatom.
HVG: A karantén idején a New York-iak minden este hét órakor megtapsolták az ablakaikból a frontvonalban dolgozókat. Ön is beszállt a spontán éljenzésbe?
W. A. : Nem, én maradtam a hálószobámban. Nagy tisztelettel adózott mindenki a frontvonalban dolgozóknak, az olyan embereknek, akik sokkal bátrabbak, mint én. Mindig vannak ilyen nagyszerű emberek, minden vészhelyzetben. Attól tartok, a bátorság nem az erősségem.
HVG: Tüntetett valaha is?
W. A. : Fiatalabb éveimben csatlakoztam egy-két elnökválasztási kampányhoz, de akikért kampányoltam, szinte mindig veszítettek. Adlai Stevenson veszített, George McGovern veszített. Más-más elnökökkel szemben, de mindketten alulmaradtak. Pedig vonultam az utcákon, demonstráltam, de veszítettek. A vietnámi háború idején is tüntettem, felléptem, vicceket mondtam. A Lyndon B. Johnson – Barry Goldwater küzdelemben viszont Johnsonért kampányoltam, katasztrófa lett volna, ha Goldwater győz. Felléptem a demokrata párt rendezvényein, egyike voltam a kevés amerikai komikusnak, akik felléptek az Eiffel-toronyban. A Párizsban élő amerikaiaknak, a demokrata szavazóknak adtam műsort (1964-ben Johnson megverte Goldwatert – a szerk.).
HVG: Előbb volt színműíró, mint filmrendező. A színdarab- vagy a forgatókönyvírással boldogul könnyebben?
W. A. : Ez nem is kérdés, sokkal könnyebb forgatókönyvet írni. Egy színdarabban mindennek a helyén kell lennie, már a papíron is. Nincs megállás, állandó mozgásban kell tartani a dolgot. Ha drámát írsz, minden percben fenn kell tartani a feszültséget, ha komédiát, meg kell nevettetned a nézőt, újra és újra. De ha a forgatókönyvben csak annyit írok, hogy bejön a feleség, és bejelenti a férjnek, hogy válni akar, azt akár tízféleképpen is improvizálhatjuk a forgatáson. De színdarab írásakor tökéletesre kell csiszolni minden jelenetet. Nehéz mesterség.
HVG: Nemrég azt mondta, belefáradt, hogy előteremtse a pénzt a filmjeihez, ezért már nem is tervez újat. Eközben ott van Coppola példája; új filmjét, a Megalopoliszt a saját pénzéből készítette. Nem akarja kipróbálni a Coppola-féle finanszírozási módszert?
W. A. : Sosem fektetném a saját pénzem se filmbe, se színdarabba. De Francis nagyban játszik! Az ő filmje 120 millió dollárba került, míg az én filmjeim ennek a töredékéből, 15 millióból kijönnek. Olcsó darabok. Nagyon hamar, már a pályám elején megtanultam, hogy saját pénzből soha! A mai napig tartom is magam ehhez.
HVG: A Broadway Danny Rose-ban megjelenik egy legendás New York-i műintézmény, a Carnegie Deli, ebben a Carnegie Hallhoz közeli étteremben anekdotázgatnak a helyi komikusok az esti fellépéseik után. Danny Rose kitalált személy, de a helyszín és a helyzet valós, a pályája elején, amikor még komikusként lépett fel, ön is tagja volt ezeknek az asztaltársaságoknak. A Carnegie Deli rég bezárt, ma már alig találni hasonló helyeket Manhattanben. Maradtak még delik, ahol tűrhető a pastrami szendvics?
W. A. : Semmi sem fogható a Carnegie Delihez. A Katz’ Delicatessen még tartja magát, de a Carnegie-hez semmi sem érhet fel. A környéken volt a Stage Deli is, és még jó néhány hasonló, de kevésbé ismert hely. Jók voltak azok is. Az egyikben forgattam az Annie Hall egyik jelenetét. A Gitlitzben, az Upper West Side-on. Aztán elkezdtek bezárni ezek a helyek. Egyik a másik után. Maradt a Carnegie és a Stage. Aztán bezárt a Stage, utána pedig a Carnegie is.