Kivételezett helyzetben van, aki közelről nézhet olyan nagy színészeket, mint Hernádi és Kern. Négy alkalommal adott lehetőség a Revizor tudósítójaként részt vennem a Kalamazoo próbáin. Az előadást április közepén mutatja be a Belvárosi Színházban az Orlai Produkció. MIKLÓS MELÁNIA PRÓBANAPLÓJA – 1. rész.
Az előadás plakátján két rózsaszín flamingót látunk, amint egymás felé kémlelnek zöld levelek sűrűjében egy diszkógömb felett. Ritka madár a környékünkön. Bár a mediterrán térségben is jól érzi magát, pl. Szardínián, Görögországban vagy Dél-Franciaországban, mégis a trópusokhoz, Afrika, Ázsia és Amerika távolinak tűnő vidékeihez kötjük. Kecses alakja és csodálatos színe miatt úgy tartják, hogy a flamingó a bennünk lévő rejtett érzelmek, az érzékenység és törékenység szimbóluma. Azonban ha alaposabban megfigyeljük, masszív és erőteljes élőlény, szociális viselkedésmintáiban pedig hasonlít az emberhez. Kisközösségekben él, tudatosan épít kapcsolatokat, igaz barátságokat köt és egy életre választ társat. Floridában találkoztam velük, ahol a sarasotai Jungle Gardens park attrakciójaként szabadon kóborolnak a látogatók között. Hatalmasak, követelik a kaját, kemény csőrükkel megkocogtatva akár a büfé ablakát is. Egyikük láthatólag elszántan keresett valamit, a gondozók elmondása szerint nemrég elveszített párját. A flamingók ugyanis monogámok.
A Kalamazoo Michelle Kholos Brooks és Kelly Younger kortárs amerikai darabja, két idős ember egymásra találásáról szól. Elveszítették életük szerelmét, s azért választják egymást, mert érzik, hogy a másik még mindig szereti elhunyt társát. Ez bennük a közös, és a boldogság iránti vágy, sok minden másban látszólag különböznek. A nő madárrajongó, a férfi fémdetektorokkal gyűjt kincseket; egyikük katolikus, a másikuk zsidó; Pegnek öt lánya van, Irvingnek egy fia; egyik fejest ugrana az életbe, a másik tartózkodóbb. Érzékenyek, sérülékenyek, rigolyásak, de nyitottak egymásra és az élet élvezetére. Ez utóbbi talán a legszokatlanabb, olyan amerikás dolog nekünk. Sokszor kinevetjük a magukat fiatalnak képzelő nyugdíjasokat, akik északról – pl. a Mid-Westről, ahol a különös hangzású Kalamazoo megye és település is található – télen leköltöznek Floridába, hogy élvezzék az örök nyár szépségeit. Aztán a forróság elől időszakosan visszavándorolnak, ezért snowbirdöknek nevezik őket. A kalamazoo ennek az elvágyódásnak, a tél és csend és hó és halál előli menekülésnek a szimbóluma. Olyan, mint egy varázsszó, amely elrepít álmaink helyszínére, ahol örök a boldogság és a szerelem.
A szerzőpáros komédiája furcsa darab, több szempontból is. „Nem egy Godot-ra várva, de akár lehetne” – mondta róla a rendező, Sebestyén Aba az olvasópróbán, aki a felszín mögötti általános emberi dolgokat szeretné „megkapirgálni”. A két szereplő ugyanis vár valamire, végül egymás alteregóját kapják meg játszótársként. Hiszen a lélek nem öregszik, a változásra, az „átvedlésre” való igény állandó. Ezért a marosvásárhelyi színész, rendező, aki először dolgozik együtt a Hernádi-Kern párossal és az Orlai Produkcióval, a költészet felé igyekszik kitágítani a kontextust. A színpadi szöveg eleve eltér a bulvárszínházi vígjáték műfaji sajátosságaitól. Egyrészt filmszerűen építkező, zárt jelenetek követik egymást, amelyek időben és térben is „nagy utat” járnak be – a társkereső oldalra feltöltött videótól az első randin, a tengerparti lánykérésen és a szürreális leánybúcsún át a madárrezervátumig. Másrészt a jelenetek többsége látványos helyszínen játszódik és tömeget feltételez, holott csak két szereplőnk van. Mindez másféle koncentrációt, a kisreál játékmódot meghaladó, sűrített jelenlétet követel meg a színészektől, s talán még nagyobb egymásra hangoltságot. Amiben tényleg van valami esendő: kiszakítva lenni a világból, és felvállalni az érzésekeinket, szorongásainkat, két ember kapcsolódását.
Hernádi Judit és Kern András összeszokott páros. Ez a negyedik közös Orlai Produkciós előadásuk. Félszavakból, lélegzetvételekből ismerik egymást, azonnal tudják, ki mire gondol, mit játszik, milyen a kedve, mi az elakadása egy-egy mondatnál, szituációnál. Már az első olvasásánál „belakják” a szöveget, érteni és értelmezni akarnak mindent, közben érződik rajtuk a nyitottság, az anyag felfedezésének szándéka. Rendkívül szórakoztató, ahogyan spontán ráhangolódnak egymás humorára, és személyesre alakítják a mondatokat, dialógusokat. A hetekkel későbbi próbán néhány részre rá is csodálkozom, mintha először hallanám. Megerősítik, hogy a szöveg kb. harminc százalékát Zöldi Gergely fordítóval együtt és jóváhagyásával „szájra írták”, ami nem szokatlan, különösen egy komédia esetében, ahol fontos, hogy jó ritmusban üljenek a poénok. Jól akarják érezni magukat az egészben, mert akkor a közönség is élvezni fogja.
Sebestyén Aba pedig partner ebben. A bemutatkozást is azzal kezdte, hogy a nyitott alkotói munkában hisz, így azonnal elindult a konstruktív együttgondolkodás. Hernádi kérésére még a darab felolvasása előtt megtörtént a díszlet- és jelmeztervek, valamint a rendezői koncepció bemutatása, hogy megkönnyítse a „szokatlan stílusú” előadás elképzelését. Megtudtuk, hogy Sós Beáta elfogadott látványtervei az eredeti ötlet többedik átdolgozásából születtek meg. Az Orlais előadásoknak ugyanis meg kell felelniük a turnéztatás legfőbb követelményének: a nézőnek ugyanazt kell kapnia minden játszóhelyen, mint a pesti Belvárosiban. A műszaki stáb a díszlet beépíthetőségről és a projektoros vetítés lehetőségeiről konzultált, de olyan gyakorlatias dolgok is szóba kerültek, mint az ágy színpadhoz rögzítésének és színről való gyors eltüntetésének módjai.
A látvány és a színpadi körülmények alapvetően határozzák majd meg az előadást, amiben szintén nem a megszokott utat követik az alkotók. Gyakorlatilag üres teret látunk a terveken, szalagfüggönnyel keretezett monokróm színpadot, amelyben egy-két jelzésértékű kellék és tárgy kap majd helyet. A speciális fólia azonban jól megvilágítható, így a fényeknek, illetve a jeleneteket aláfestő zenének, amelyet Cári Tibor szerez, kiemelt dramaturgiai szerepe lesz. Mintha egy fekete-fehér filmet néznénk, amelyet a színészek töltenek meg élettel, színeznek ki a jelenlétükkel, fogalmazott a rendező. A jelmezek például szándékoltan egyre színesednek, a vedlés mintájára leképezve a karakterek átalakulásának folyamatát. Az első megbeszélésen főként a női ruhák voltak fókuszban. Hernádi értetlenkedett az írók kalapos instrukcióin, mondván, hogy a fejfedők kitakarják az arcot és bevilágíthatatlanok, ezt közösen el is vetették. Aztán ötleteltek a tetkók mintáján, s hogy melyik testrészre kerüljenek fel a ruhák (ki)takarásaihoz képest.
Bő két héttel a bemutató előtt még a Jurányi Inkubátorházban próbált a csapat. Eddigre lerendelkezték az előadást, kidolgozták a jeleneteket, de még csak jelzésben, díszlet, jelmez és zene nélkül dolgoztak, súgói és asszisztensi segítséggel. A finis előtti feszültség kicsit érződött a művészeken, hogy szeretnék már a valós helyszínre adaptálni a játékot. A munka finomhangolása, „tisztítása” zajlott, amelynek során Sebestyén Aba játékmesterként, nagy beleéléssel segítette, bátorította, olykor még instruálta a színészeket, dicsérve a játékukban megjelenő új színeket. Ők maguk úgy érzik, mintha ugyanazt a történetet játszanák évtizedek óta, s több ponton bizonytalanodtak el, hogy vajon tudnak-e még újat mutatni. Lenyűgöző profizmusuk mögött két olyan embert láttam, akik színházi értelemben (is) képesek kilépni a komfortzónájukból, ezáltal megmutatni az esendőségüket. Szeretetteli intimitásban léteznek ebben a (próba)folyamatban, minden tapasztalatukkal és kétségükkel együtt. A kérdés, hogy nagyszínpadi léptékek között meg tud-e maradni ez az élmény. Az előadás esszenciája, a tiszta színészi játék kész, és reményre ad okot.
