Hogyan fordulhat elő, hogy a Csengetett, Mylord? nyomán született színdarab ősbemutatója Budapesten lesz?
Ennek a darabnak a létezése nem volt köztudatban, Orlai Tibor jó szimatának köszönhető, hogy megszülethet az ősbemutató. Ugyanis Tiborban felmerült, hogy vajon nincs-e ennek a sorozatnak színpadi változata – és tulajdonképpen beletrafált, mert bár nem volt meghirdetve, már formálódott. David Croft lánya, Penny Croft készítette Roy Gould produkciós menedzserrel karöltve. Szóval a brit alkotók már javában dolgoztak, csak még sehol nem tárgyaltak premierről. Mindketten nyitottak voltak rá, hogy Magyarországon debütáljon az anyag, nyilván kockázatmentesebben, mintha mondjuk a West Enden mutatnák be, de ennél sokkal lényegesebb, hogy a Csengetett, Mylord?-nak hazánkban hatalmas kultusza van. Magyarország jó terep egy ilyen előadásnak, elképzelhető, hogy ezért is volt valamivel könnyebb megszerezni a jogokat, mert a szellemi örökösök pontosan tudják, a sorozatnak kiapadhatatlan sikere van. Ráadásul több, a sorozatban játszó színész el is jött hazánkba annak idején, miközben Angliában nem feltétlenül tartozott a legemblematikusabb szériák közé. Most kezdenek úgy tekinteni rá, mint egy gyöngyszemre, amire egykoron talán nem figyeltek fel eléggé.
Pataki Ferenc, Cseh Judit, Lass Bea, Zöldi Gergely, Sipos László Márk és Kocsis Gergely (áll) a Csengetett, Mylord? olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Gálos Samu / Orlai Produkció)
Hogyan lesz színdarab egy sorozatból?
Őszintén szólva erre nem tudok teljeskörűen válaszolni, ugyanis az adaptációt nem én készítettem, hanem egy már meglévő angol szövegből dolgoztam, fordítottam. De volt benne dramaturgi munkám, hiszen az eredeti elképzelés szerint három egymást követő színdarab készült volna a három évadból. Csakhogy ez az ősbemutató valahol egy teszt is, ki kell derülnie, egyáltalán lesz-e folytatás. Az eredeti verzió vége olyan volt, mint egy epizódvég: függőben hagyott szálakat – színházban ez nem szerencsés, hiszen a néző szeretne valamiféle konklúziót. Ennek okán írtam egy levelet, és a brit alkotók megengedték, hogy változtassak: a sorozat szövege alapján beemeltem még egy történetszálat, amivel a darab színházi értelemben is lezárható lett. Ez az egyetlen érdemi különbség az eredeti adaptációhoz képest. Ahogyan Penny Croft és Roy Gould eljárt, az szerintem teljesen logikus: megjelennek benne a közkedvelt, nálunk különösen legendás karakterek, elhangzanak az emlékezetes mondataik, és kiválasztottak egy olyan cselekményszálat, amely a személyzet és az úri társaság világát egyenlő arányban mutatja meg.
Mekkora időintervallumot ölel fel a darab?
Tulajdonképpen két-három napot, ahogyan a Csengetett, Mylord?-epizódok általában. Fontos, hogy kizárólag az első évaddal dolgoztak, vagyis hat epizóddal. Ez még átlátható, szemben a teljes sorozattal, amely huszonvalahány részes. Feltehetően ezért is döntöttek úgy, hogy évadonként lenne egy darab – bár a továbbiak egyelőre még nem születtek meg, úgyhogy nem vonnék le messzemenő következtetéseket.
Zöldi Gergely, Sipos László Márk és Mester Éva művészeti titkár a Csengetett, Mylord? olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Gálos Samu / Orlai Produkció)
Aki jól ismeri a sorozatot, azt is érheti meglepetés az előadáson?
A történet kapcsán nem nagyon. Az nyilván nem lehet elvárás, hogy minden külsőség szolgai módon olyan legyen, mint a filmen. Kocsis Gergely például szeretett volna szabadságot abban, hogy a karakterek lényege megmaradjon, de ne úgy nézzenek ki, mintha konkrétan a filmből léptek volna ki. Ez szerintem azoknak, akik nagyon-nagyon megszokták a sorozatot, igényel pár perc elfogadást. Meglehet, hogy egy rajongó számára ez felér egy „üzemzavarral” – de a történetet nem írtuk újra, és az lenne a nagyobb kockázat, ha teljesen máshol járnánk. Azt gondolom, önmagában meglepő és érdekes, hogy hogyan működik színdarabként valami, ami eredetileg nem annak készült. Ez komoly feladat, és ezzel telnek a próbák. Rengeteg a nevetés, a helyzetkomikum már most működik, de az igazi kérdés az, hogy mitől lesz ez színház. Ezen nagyon sokat dolgozunk. Az első tíz előadást valószínűleg a fanok fogják megtölteni, ami óriási felelősség, mert nekik a fejükben van az egész sorozat. Szerencsére a színészek között is vannak Mylord-rajongók, akik folyamatos kontrollt jelentenek: ha valami hiányzik, vagy problémás, az azonnal kiderül. De ennél többet nem mondanék, maradjon meg a meglepetés!
Milyen személyes viszony fűz a sorozathoz?
Érdekes, mert anno nem néztem, nincs hozzá egy konkrét korszakélményem, ez inkább Orlai Tibor nagy kedvence. Amikor kiderült, hogy ezzel fogunk dolgozni, akkor zárkóztam fel: könyvek, forgatókönyvek olvasásával, epizódok nézésével és újranézésével. Viszont ennek van egy előnye: például, nem fáj a szívem a későbbi évadokért, mert azokkal szándékosan nem is foglalkoztam.
Cseh Judit, Lass Bea, Zöldi Gergely és Sipos László Márk a Csengetett, Mylord? olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Gálos Samu / Orlai Produkció)
Szerinted hátrány, hogy nem rajongóként kerültél ebbe a helyzetbe?
Épp ellenkezőleg, egy rajongót könnyen befolyásolnak a „mániái”. Ha valakinek például van egy a kedvenc szereplője, hajlamos lehet arra, hogy őt tegye a középpontba. Itt megjegyezném, hogy a darabban ilyen értelemben nincs nagy eltérés a sorozathoz képest: a fent és a lent alakjai nagyjából annyit vannak színpadon, amennyit anno a képernyőn. De fontos is mindez, hiszen nincs olyan karakter, akinek ne lenne egyéni kultusza nálunk. Ebben – ahogy Szinetár Miklós is mondta – nagy szerepe volt annak is, hogy nálunk szinkronnal ment le a Csengetett, Mylord?, míg más hasonló sorozatok felirattal. Ez láthatóan döntő tényező volt, hiszen remek szinkroncsapat állt össze anno.
A fordításnál volt olyan helyzet, amikor a sorozat eredeti magyar fordításától kifejezetten eltértél?
Ellenkezőleg. Inkább arra ügyeltem, hogy miután elkészültem a magyar fordítással, összevetettem az emblematikus mondatokat, visszatérő kifejezéseket, hiszen ezeket a széria magyar rajongói nyilván pontosan ugyanúgy szeretnék visszahallani, ahogy a tévében megszokták. Így néha még akkor is igazodtam a régi szöveghez, ha az egy kissé eltér az angoltól – például Wilson kapitány esetében, aki valójában közrendőr. De ha a közönség kapitányként szokta meg, ám legyen nálunk is kapitány.
