Nem mertem hinni a szememnek, kevés híján másfél évtizede volt a bemutatója a darabnak a Pesti Színházban. Felteszem, hosszú szériát futott be, azért került újra színre a Belvárosi Színházban.
Ebben a másfél órás rémálomban – ami persze nem a nézőé, hanem Bieder József nyugdíj előtt álló beosztott kellékesé – végigröhögjük Bieder szerencsétlenkedését. Kern András, a kellékes ugyanis telt házzal találja magát szemközt az üres(nek hitt), előadás utáni, másnapra készülő színházépületben. Aztán pedig mesél, magának, de egy kicsit kifelé is. Először csak magáról és a szakmai műhelytitkairól magyaráz, hiszen ezerféle tárgynak kell a megfelelő pillanatban a megfelelő helyen lennie. Lámpaernyőtől preparált tőrig. Időnként viszont elszabadul és anekdotázni kezd...
Biederről mindent fontosat megtudunk, ami ilyen intim helyzetben megtudható, és valószínűleg (ennek nem tudtam utánanézni, de elképzelem) itt nyúl bele igazán Parti Nagy Lajos: mert – az eredetit jegyző – Eberhard Streul kanavászára a magyar kellékes a hazai színházi élet figuráit rakja fel. Oldalfájásig mulattatóan.
A Kern által megszólaló kisember egymondatos (mit egymondatos: háromszavas!) segédszínészjelöltként sem vált be. Egyoldalú szerelme a színház iránt buktatók, bukások és katasztrófák sorozata. A hazai deszkákról átmentett igazi és olyan-mintha-igazi-lenne anekdoták újramesélésekor Kern felidézi saját kamaszkorának ezerhangú parodista-lényét. De amikor nem torzképet ad Bieder kollégáiról, nagyszerű színészi váltásokkal hozza a klasszikusokat. Aztán egy pillanat alatt vált, és fényes artikulációjú, Globe színházi Shakespeare-alak, vagy éppen nyammogó-sírdogáló Daduska valamelyik Csehov-jelenetből és így tovább.
A munkájához tiszta fej és biztos kéz kell. Ezt a kettőt láthatóan nem mindig tudja szinkronba hozni. Az emlékezés amúgy is mindig újabb sztorikat hoz ki belőle – sőt amikor a történet már szinte elmesélhetetlen (a nagyon idős Pliszeckajáról), Kern atlétatrikóra vetkőzik, egy lámpaernyő huzatából tütüt köt a derekára és eltáncolja a hattyú halálát.
Színházjáró embernek a csaknem kétórányi darab óriási ráismerés és szórakozás. Hiszen Biedernek nem elég, hogy visszatérően eltanácsolják a pályáról, még a magánélete is romokban. Iszik is (igaz hat napja már egy kortyot sem), a feleség(szerű) vagy a (minek nevezzem) kapcsolat is olyan labilis, mint a munkaviszonya.
A sok nevetés ellenére sem mondanám komédiának. Dráma is ez a javából – persze olyan, amin sokat lehet nevetni. Mert ez az egyoldalúan színházszerelmes kellékes másnap már be se jöhet dolgozni. Egy szerelem véget ér, az eltanácsolt szerelmesen nevetünk – meg egy kicsit sajnáljuk.
Ja, hogy a darabbal mi lesz? Ilan Eldad példás rendezése simán átültethető lett a Belvárosi színpadára – könnyedén lehet belőle újabb hosszú széria. Siessenek megnézni!
