Főpróbahét. Már a Belvárosi Színházban zajlanak a próbák, nem a Jurányiban. Felépült a díszlet, elkészültek a jelmezek és a hanganyagok. A zene, a fények és a színészi játék meg-meg töri a realista stílust, ettől néha olyan az előadás, mintha álomban vagy párhuzamos univerzumban mozognánk. Egy ilyen összpróba után találkoztunk Máté Gáborral és Kerékgyártó Istvánnal.
Maradjunk még kicsit az új helyszínnél: a térváltás újabb feladatokat elé állítja az alkotókat. Mészáros Máté elmondta, hogy a színészeknek be kell lőni a helyes hangarányokat, mivel sokkal nagyobb a tér, mint eddig. Az utolsó simítások történnek most, mint egy koreográfiában, meg kell komponálni, hogy ki mikor hova álljon. Egy zökkenőmentes előadás a műszak és a színészek harmonikus munkájának eredménye. A rendezőasszisztens, Dicső Dorka jelenléte most kifejezetten fontos, ő tudja a legpontosabban, hogy melyik ponton ki milyen gesztust csinál, hova kerülnek a székek, a poharak és egyéb kellékek.
Három témát hoztam Máté Gábor rendezőnek és Kerékgyártó István írónak: eredmény, folyamat és királyok. Kezdjük a folyamattal! Mi vezérelte őket az alkotófolyamatban? Milyen különbségeket tapasztalt Kerékgyártó a prózai szövegek készítése és a drámaírás közben? Igaz-e a színházi közhely, miszerint a halott író a jó író? Végül: az öregedés témája a színházban.
Kerékgyártó számára a Skorpió megírása korántsem szokványos módon történt, ugyanis végig szorosan együtt dolgoztak Máté Gáborral, folyamatosan konzultáltak. Máté Gábor jelezte, hogy mi hiányzik, mit lehetne még hozzáadni a drámához, például a dalbetét is így került be a darabba. Nagyon ritka, hogy folyamatos visszajelzést kapjon egy író a rendezőtől, és ez utóbbi befolyásolja az írás folyamatát. Kerékgyártótól ugyanakkor nem állt kifejezetten távol a drámaírás, mivel regényeiben is gyakran alkalmaz párbeszédet.
A rendező kifejezetten örült az író jelenlétének a próbákon, és szükségesnek is érezte azt: „Az, hogy egy író jelen van, néha rossz, néha jó. Ebben az esetben nem volt zavaró, sőt az egész darab témája, helyszíne olyan, amiben a színészek nem otthonosak, tehát nincs a gazdagsággal vagy vállalatvezetéssel kapcsolatos személyes élményük. Nagyon sok olyan apróság volt, amiben hasznos volt, hogy velünk van az író. Kerékgyártó István nem a fantáziájából, vagyis nem csak a fantáziájából, hanem az élettapasztalatából, élményeiből és megfigyeléseiből táplálkozott. Tulajdonképpen bajban is lettünk volna, hogyha ő nincs jelen.”
Ami az öregedést illeti, Máté Gáborban felmerült, vajon mennyire érdekelheti ez a téma a fiatalokat, hiszen az előadás szereplői már ötven felettiek, akik úgy érzik, hogy az utolsó előtti pillanatban próbálnak elcsípni egy fontosabb pozíciót. „Nem pusztán az érdekel, hogy egy öregember mit hagy maga után, hiszen az ő tárgyai más emberek számára az égvilágon semmit nem jelentenek. Az embernek szerintem igyekezni kell kipucolni az élete maradékát, hogy az utána levő korosztály már ne tekintse azt szemétnek. Amikor anyám meghalt, megrázó volt, hogy tulajdonképpen ki lehetett szórni az összes fiókból mindent, a szoba közepére, összesöpörni és betenni a kukába. Fontos emberi feladatnak képzelem, amit Kosztolányi írt, de a Skorpióban is van egy ilyen mondat: az ember egyetlen komoly feladata a meghalás.”
Kerékgyártó a darab írása idején töltötte be a hetvenet, de nem érez magában arra késztetést, hogy hagyjon valamit maga után. „Elég sok ismerősöm van, akivel együtt indultunk a privatizáció világában, üzletemberek, akiknek a gyerekei már várják, de ők nem akarják átadni a vezetést. Valóban érdekes kérdés, hogy át lehet-e adni az irányítást, mit lehet átadni, kinevelődtek-e azok az utódok, akik átveszik az örökséget. Ez ma világszerte komoly problémává vált az üzleti világban. De erről majd a következő darab fog szólni.”
Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy szerintük miért fontos ez a darab ma. Máté Gábor a jelent emelte ki, azt, hogy napjaink Magyarországán gyakorlatilag megszűnt a verseny a gazdasági világban, így valamilyen oknál fogva valakik a sors – vagy inkább a hatalom – kegyeltjei, és nekik jól megy. Kerékgyártó egyetért ezzel, és hozzáteszi, hogy az átlagember nagyon ritkán lát bele ebbe a zárt világba: van egy sejtése, de nem tudja pontosan, hogy milyen valójában. Az előadással egy rést szeretne nyitni ebbe a külön világba.
Miben rejlik a karakterek tragédiája? Kerékgyártó szerint a fiúknak az, hogy már javában középkorúak, de apjuk még mindig gyerekként kezeli őket. Bizonyos fokig megérti a szereplőket mozgató motívumokat, elmondta, hogy a milliós mennyiségben történő pénzszerzés hasonlóképpen működik, mint egy függőség: „egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan tudták azt mondani, hogy elég a pénzem és kiszállok, mert felmerül a kérdés, hogy akkor mit csináljak ezután? Ez egyfajta intellektuális izgalom is, meg adrenalinfokozó is. Olyan, mint a jó sportoló, aki ezerrel pörög, és hiába mondják, hogy figyeljen oda magára kicsit jobban, ő nem tudja abbahagyni.”
És vajon miért van ilyen sanyarú sorsuk a nőknek, miért csak szinte a szexualitáshoz kötve jelenik meg a szerepük? Máté Gábor szerint azért, mert ilyen ez a világ: „Ez a felfogás az országból is árad. Elég, ha a parlamentet megnézzük, hogy hány női tagja van. Nagy dolog, hogy a köztársasági elnök nő. Tulajdonképpen örülök is neki, az mindegy, hogy meg vagyok-e vele elégedve. De mindenesetre a magyar átlagférfi nőkről való gondolkodása hasonló ahhoz, ahogy az előadásban látjuk. Ilyen értelemben is a darab hiteles lenyomata a mi világunknak.” Kerékgyártó szerint a most uralkodó hatalom egy nagyon összetartó férfivilág, ahova nagyon ritkán engednek be nőket: „Van egy feleség, akinek az a dolga, hogy nevelje a gyerekeket, legyen csinos és szép. Ha már nem elég csinos, akkor néhány műtétet kifizet a férj, ha már nem alkalmas, akkor jön az újabb, és lecserélik. Nem tévedünk nagyot, amikor így mutatjuk be ezeknek a nőknek a helyzetét.”
Amikor az eredményről kérdezem, Máté Gábor így válaszol: „Az eredmény mindig nagyon szomorú, mert akkor az ember befejezett valamit, és már nem tud rajta javítani. Nem szeretem az eredményt, mint olyat. Szembesülni kell olyankor azzal, hogy mit is csináltunk hosszú időn keresztül.” Majd szóba jött a nézőkkel való találkozás és az, hogy milyen hatást szeretnének elérni bennük: „Arra emlékszem, hogy az olvasópróbán a színészek milyen éles reakciókkal viseltettek a darab iránt, és ez nagyon megnyugtató volt. Nevettek, ahol kellett, sőt olyan helyeken is nevetgéltek, amiről nem is gondoltam, hogy lehet. Ez nagyon izgatottá tett, mert azt éreztem, hogy a szöveg hatása alá kerültek. Munka közben kifejezetten megnyugtatott, hogy úgy éreztem, van mondandóm a darabbal. Hogy ez valóban így van-e, arról majd a közönség dönt…”
