Vajon igaz lehet-e, hogy mindannyian fél ezreléknyi véralkohol hiánnyal születünk? Az Orlai Produkciós Iroda legújabb bemutatója az azonos című, nagy sikerű dán film alapján keresi a választ erre a kérdésre. A négy tanárt az estén Schruff Milán, Epres Attila, Király Attila és Debreczeny Csaba alakítják, a rendező Paczolay Béla.
Mindig kockázatot rejt magában, amikor egy már eleve zajos sikerű film alapján készül színdarab, hiszen a léc magasan van, és csak úgy érdemes nekiállni, ha sikerül megugrani az alapul szolgáló alkotás szintjét. Márpedig ennek a csapatnak sikerült!
Az alaptörténet szerint a főszereplők, akik mind tanárok és kollégák, ráadásul kiégett, vagy kiégés szélére sodródott negyvenesek, egy tanulmány alapján emberkísérletbe kezdenek önmagukon, bizonyítva, hogy van egy bizonyos véralkohol szint, ami születésünktől kezdve hiányzik a szervezetünkből, ezért az optimális működésünk érdekében ennek a folyamatos pótlása és fenntartása a feladat.
Nem más ez, mint az ördög megkísértése, és egy ilyen helyzetben nem lehet kérdés, ki fog nyerni. Az előadás telt házzal debütált a Városmajori Szabadtéri Színpadon, ahol a nyár folyamán többször is játsszák. Aztán az ősszel beköltözik a Belvárosi Színházba, és ott lesz repertoáron.
Ebből a filmből színpadi előadást készíteni azért is merész és nagy vállalkozás, mert a filmben központi szerepet játszik a külvilág: mindazon emberek reakciói, akik a főszereplőket körül veszik. A darabban engem pont az érdekelt a legjobban, hogyan tudják megoldani, hogy mindössze a négy főszereplő van jelen, mégis ismerjük, tudjuk, megkapjuk a környezeti reakciókat a velük történő eseményekre. Nos, változatosan és többféleképpen oldotta meg ezt a kihívást a csapat. Egészen pezsgő ötletek valósulnak meg, többször mi magunk, tehát a közönség vagyunk a környezet, vagy ha úgy tetszik, a tükör az előadásban.
Az egyébként is kifejezetten tetsző megoldás a számomra, hogy a színészek beélik a rendelkezésükre álló teret, szinte totális színházat csinálnak, és valóban mindent megtesznek azért, hogy ne legyen hiányérzetünk sem a történet mondandója, sem a lecsúszás bemutatása kapcsán. Egy pillanatra sem hagyják lankadni a figyelmet.
Az is elgondolkodtató, hogy az egymillió alkoholista országában zajos siker lehet a történet, és nagyon is aktuális. Szinte mindenkinek van a családi, ismerősi körében érintett alkoholista, a legkülönfélébb fázisokban. A darabban elhangzó könnyelmű, önfelmentő mondatok sokak számára lehetnek ismerősek. A történetben is jól követhető, hol indulnak el hőseink végleg a lejtőn: amikor hangosan ki kell mondani és bizonygatni, hogy az ember tudja kontrollálni az alkoholt, az már biztosan az a pont, ahol ez épp fordítva van. A függőség –legyen az bármitől való függés is– a pillanat törtrésze alatt veszi át az irányítást, és minél inkább tagadjuk ezt, annál mélyebb gödörben vagyunk.
Zöldy Z Gergely díszlete és Pető Kata jelmezei dicséretesek. Előbbi multifunkciós, utóbbi remekül illik az egyes tanári karakterekhez. Feltétlenül kiemelendő még Bodor Johanna munkája, aki a mozgásért felelős az előadásban. Ez leginkább a fináléban érhető tetten, ahol egy bizonyára rengeteg tanulással és gyakorlással kialakult, és a látványossága miatt a közönség teljes feltüzelésére tökéletesen alkalmas táncot láthatunk. Kiváló ez a befejezés, szűnni nem akaró vastaps jutalmazta.
A filmhez képest nekem összességében az az érzetem –ami nem jó vagy rossz– hogy a színpadi előadás kevésbé drámai, sokkal inkább a szórakoztatásra, könnyed kikapcsolásra épít. Ez egyrészt érthető, hiszen forró nyári estéken nem feltétlenül drámát akar látni a közönség. Másfelől viszont a film egyértelmű drámaisága, és a finálé nyitva hagyottsága a színdarabból nekem nem volt egyértelmű. A színpadon inkább az „éljünk a percnek” életigenlő lezárást érzem, míg a film inkább azt sugallja számomra, hogy a főhős –bár kapott egy újabb esélyt a józan élettől és a szerelemtől– végül egy véget nem érő táncba fojtva nagy valószínűséggel eljátssza ezt az esélyét.
Természetesen rendben van, hogy energikus és relatíve vidám a befejezés. Mégis fontos nyomatékosan felhívni a figyelmet a függőségek csapdájára. Ami persze a darabból sem maradt ki, hiszen Tommy halála egyértelmű piros felkiáltójel mind a többi szereplő, mind a nézők számára. Az viszont, hogy a függő egész életében függő marad, legfeljebb szermentes, kiemelt üzenet, amit el kell mondani ebben a témában.
Ez az előadás is a többször megnézendők csapatába tartozik. Elemi energia van benne, a színészek mindent elkövetnek azért, hogy ne legyen fal köztük és a nézők között, és egy igazán szenvedélyes, mégis tanulságos este elé néz, aki átadja magát neki. Nagy eséllyel akarunk majd még egy kört belőle. Vigyázat, addiktív!
