Wil Calhoun egyesült államokbeli színész, tévés producer közelmúltunk és jelenünk egyik népszerű amerikai sorozatainak forgatókönyvírója. A közel 300 epizódból álló Jóbarátok 1994-től 2004-ig, azaz 10 évig futott, de még mostanában sincs olyan nap, hogy valamelyik magyar csatorna, – néha még több is – ne tűzné műsorára. Nem csupán ezt, hanem több ilyen sikersorozatot jegyez. Ezekkel párhuzamosan színdarabokat is alkotott, a Balkon kilátással-t (The Balcony Scene) 1991-ben mutatták be Los Angelesben, és már abban az esztendőben a Broadway-n is színre vitték, mégpedig olyan hollywoodi nagyágyúval, mint Cynthia Nixon. Az Orlai Produkciós Iroda szervezésében az idén február 2-án, a Belvárosi Színházban volt a premierje.
Gyökeresen ellentétes beállítottságú emberek, – amióta világ a világ – remek vígjátéki helyzetet teremtenek, a jellemkomikumok az ókor óta napjainkig szállítják a humorosabbnál humorosabb szituációkat. A Balkon kilátással is ilyen színmű. Két személyiségtípus: a kifelé forduló, az extrovertált Karen és a befelé forduló, az introvertált Alvin találkozik benne. Történetük úgy bő negyedszázaddal ezelőtt Chicagóban játszódik, cselekménye nem bonyolult, de egyenes vonalban halad előre, és nagyjából egy évet ölel fel. Mindketten a harmincas éveiket tapossák. Dolgoznak, Karen az ENSZ egyik, a fenntarthatóság jegyében működtetett szervénél, Alvin történész, és otthon írja könyveit, tanulmányait. Szereti a baseballt, és pompásan elvan a maga teremtette kis burokban. Ők lesznek szomszédok, egymás mellett van az erkélyük, amire szeretnek kiülni. Karen, ha kell, ha nem, mindig beszél, Alvin viszont hallgat, beletemetkezne az újságjába. Alvinnak nem hiányzik senki és semmi. Karen igyekszik túltenni magát legutóbbi fájdalmas szakításán, de Paul, az ex barátja ebbe nem akar beletörődni. folyton zaklatja. Karen jószomszédi viszonyba szeretne kerülni Alvinnal, állandóan megszólítja, kérdéseket tesz fel neki, amire a fiatalember igencsak kelletlenül válaszolgat. Ahogyan telik-múlik az idő, egyre alaposabban megismerik a másikat, így időnként éles szócsatákba, parázs veszekedésekbe, késhegyig menő vitákba keverednek. Az erre épülő szellemes dialógusok, ötletes párbeszédek adják a darab sava-borsát, aminek magától értetődően, happy end lesz a vége, vagyis egymásba szeretnek.
Mindez a szokványos sztori azonban nem lenne elég, nem érné el a kívánt hatást, ha a két művész: Péter Kata és Ötvös András nem adná tudása legjavát. Imponáló teljesítményt nyújtanak! Színészi eszköztárukat teljes mértékben bevetik, és a két, eltérő karaktert megtöltik élettel. Mimikájukkal, hangjukkal, testtartásukkal is hozzák a kotnyeles. locsi-fecsi nőt, és a kényszeres, önmagába forduló férfit. Péter Kata kifogástalanul alakítja a levakarhatatlan, minden lében kanál, cserfes Karent, aki idegesíti és dühíti Alvint, ugyanakkor nagyon szerethető figurát visz fel a színre, mert törődik a körülötte lévőkkel, odafigyel rájuk, komolyan veszi őket. Ötvös András elismerésre méltóan kelti életre a bogaras, önmagába zárkózó, háklis Alvint, aki a háta közepébe kívánja a mindenbe belekotyogó és mindent tudni, megérteni akaró szomszédasszonyát. Ficzere Béla mintaszerűen jeleníti meg a hol megalázkodó, picsogó kisfiúként, hol megveszekedett dúvadként viselkedő udvarlót, Pault, aki nem képes belenyugodni, hogy Karen elhagyta őt. Kálmán Eszter tervezte a díszletet, ami a házgyári panellakások egymás mellett teraszainak pontos mása, az összes jelenet itt látható. A jelmezeket is Kálmán Eszter tervezte, kifejezik a szereplők tulajdonságait, Alvin slampos, kitérdelt melegítőnadrágokban, elnyűtt pólókban üldögél, és baseball sapka fityeg a fején, Karen otthon csinos edző szetteket visel, ha munkába megy, akkor hivatali egyenruha, vagyis visszafogott kiskosztüm van rajta.
Igen kellemes kikapcsolódást nyújt ez a Kocsis Gergely rendezte másfél órás előadás. Nincs benne semmi politikai felhang, másság iránti érzékenyítés, durvaság, mosdatlan szájjal beszélés. Kimondott célja a felhőtlen szórakoztatás, és bizony meg is tesz érte mindent, mert a két éve tartó járványhelyzet miatt már mindenkinek tele van a hócipője, ezért olyan nagy szüksége van a lazításra, mint egy falat kenyérre, és ezt az önfeledt kacagást megkapja az előadástól. Az emberek lelke kiéhezett a rötyögésre, a hétköznapok robotjának elfeledésére, és ennek a vállalásnak ez a produkció tökéletesen megfelel. Nem foglalkozik súlyos társadalmi kérdésekkel, szociális, gondokkal, hanem kiszállít a mókuskerékből, kizökkent a napi robotból és csak nevettet. Mostanában nem is kell más, csak ez.
