Bess Wohl kortárs amerikai színésznő, dráma- és forgatókönyvíró nemrég, a Broadway-n színre vitt darabja a Grand Horizons, ami itthon, Zöldi Gergely fordításában a Válaszfalak címet kapta. A tengeren túli kritikusok úgy méltatták, mint nagykorú mesét, ami az öregkori női szexualitás kérdéskörét, annak megélést ábrázolja. Ez tabutémának számít, amiről nem igazán ildomos beszélni, pláne színműben bemutatni. A budapesti premier június 18-án volt.
A Válaszfalak sztorija nem igazán bonyolult, adott egy kissé idős, de még nem annyira roskatag pár, akik 40 éve házasodtak össze. Közülük Nancy a virgoncabb, ő még mindig valami szebbet, jobbat vár az élettől, viszont férje, a mogorva Bill egész nap csak mereng, és öblös foteljében üldögél. Hozzájuk tartozik két, már rég elköltözött felnőtt fiúk, a szövegkönyvíró, kevésbé sikeres, fiatalabb Brian és a sportos, jól menő üzletember Ben meg ez utóbbi felesége, az öntudatos, ízig-vérig mai nő, a pszichológus Jess. Családi kupaktanácsra gyülekeznek, ugyanis Nancy ellentmondást nem tűrően közölte velük, szakít Bill-lel. válni akar! A família tagjai ezt a bejelentést meglehetősen értetlenül fogadják. Szó szót követ, hol visszafogott, hol harsány vitákba bonyolódnak, folyik az egymást nem kímélő szájkarate, amiben mindenki felhánytorgatja sérelmeit, amit szerinte a másik elkövetett ellene. Kiderülnek rég eltemetettnek, elfeledettnek hitt megalázások, bántások. Végül mindenki kiböki, ami a szívét nyomja, felböfögi, ami a bögyében van, jól beolvasnak, odamondogatnak a másiknak, de Nancyt nem tudják szándékától eltéríteni, összecsomagol és otthagyja Billt. Természetszerűen mindkét fiával – együtt és külön-külön is, de még a menyével – is megvitatja, miért döntött így, és miért nem tágít. Nancy az egyik roppant izgalmas szerelmi élményét, amit titkos szeretőjével élt át, nosztalgiázva meséli el kisebbik gyermekének, Brian azonban viszolyogva hallgatja anyjának szexuális, minden intim részletre alaposan kiterjedő, túlfűtött beszámolóját, ugyanis Nancy ettől az erotikus emléktől igencsak felfokozott hangulatba kerül, és nem veszi észre, mennyire feszeng a gyermeke.
A mögöttem ülő hölgy nem egyszer, nem kétszer, halkan odaszólt a szomszédjának: nem láttuk már ezt a darabot? Jogos a kérdés, mert a Válaszfalakhoz hasonló élethelyzeteket középpontjába állító komédiákból annyi van, mint égen a csillag. Amerikában szeretik, éppen ezért tucat számra születnek az ilyen „kiborítjuk a bilit” meg a „mindenki felhándálja és a szülei szemére veti” a gyerek- meg serdülő, esetleg fiatal felnőttkori megszégyenüléseit taglaló vígjátékokat, amikben a folyton önmagát kereső, anyai hivatását a dolgozó nőével összeegyeztetni nem, vagy nehezen tudó asszonyok nyavalygásait járják körbe. Ezek a meg nem értett, elhanyagolt feleség – néha szingli karakterek – mindig valamiféle alig-alig megfogható, belső válsággal küzdenek, egyfolytában szoronganak, időnként azonban maguk sem tudják, mit akarnak, de roppant öntudatosak, és nem érzik jól magukat a bőrükben.
Az ehhez hasonló, ’két tucat annyi, mint egy’ témát boncolgató mű attól lesz több, ha van benne valami plusz még, vagy ha olyasmit tesz hozzá, amitől másabbá, különbbé válik. A Válaszfalakban két ilyen megoldást lehet felfedezni. Az egyik már nem is annyira újdonság, hogy a fiatalabb testvér a saját neméhez vonzódik, és ez a szerelem a maga pőreségével megjelenik a színpadon. Nem annyira, mint amennyire részletesen és nyíltan a férfi-nő közötti hancúrozásokat szokás ábrázolni, de azért mégiscsak félig-meddig bemutatja, mit művelnek egymással a homoszexuális férfiak. Amerikai meg európai filmekben, színművekben évek óta nevelik az embereket, alig akad olyan alkotás, amiben ne lenne leszbikus vagy meleg szereplő. Hol kisebb, hol nagyobb adagokban érzékenyítik ám a jámbor nézőket, hogy szokják, és ne hördüljenek fel, hanem legközelebb, amikor már sokkal többet láttatnak az efféle nemi aktusból, akkor eszükbe ne jusson felháborodni, undorodni, hanem pisszenés nélkül nézzék végig. Erre mondta Hofi Géza: „még jó, hogy nem kötelező”. Ha így haladunk, lehet, hogy rossz jósnak fog bizonyulni…
A másik nagy dobás, de ez sem akkora durranás már, a mosdatlan szájjal beszélés. Az emberiség szaporodásával kapcsolatos alpári kifejezések olyan sűrűséggel röpködnek, hogy az sok, mert átlépi az elfogadhatóság határát. Az nem mentség, hogy a hétköznapokban a nép úgy „társalog”, hogy bizonyos ocsmány szavakat kötőszóként, vagy hézagpótló elemként használ. Az odáig – talán(!) – rendben is van, amíg ez jellemző erőként működik, de amikor csupán öncélú az alkalmazása, akkor már nem annyira. A nézők a színháztól még ma is valamiféle emelkedettséget várnak, azért nevetnek a trágár kitételeken, mert legbelül úgy érzik, ez a fajta útszéli duma nem idevaló, ugyanis lealacsonyítja mindazt, aminek magasabb rendűnek kéne lennie.
A Válaszfalak tulajdonképpen jutalomjáték Hernádi Juditnak és Kern Andrásnak. Két közkedvelt, sokat foglalkoztatott művész, akik már szólóban, de egymás partnereként is sok mindent eljátszottak már. A közönség az összes színészi eszközüket, arcuk minden rezzenését, mint a tenyerét úgy ismeri, de ezt kedveli bennük. Mindketten olyan húzónevek, akik miatt megtelnek a széksorok, és ez bizony most sincs másképp, rutinjukkal, mesterségbeli tudásukkal, nagyfokú jártasságukkal viszik vállukon az előadást, miattuk érdemes megnézni a darabot. Hernádi Judit a tőle megszokott profizmussal alakítja Nancyt. Mesterien ábrázolja azt az átalakulási folyamatot, amikor a megfáradt, slampos, önmagára nem adó asszonyból fokozatosan válik egyre csinosabb, odafigyeléssel öltözködő dámává, aki lerázza magáról az őt addig gúzsba kötő feladatait, és bátran mer lépni és nézni előre. A begyöpösödött Bill, ’minden úgy jó, ahogy van’ egysíkú karakterét Kern András remekül jeleníti meg. Olyan besavanyodottan flegma és kibírhatatlanul idegesítő, mint amilyenek az ilyen korán megvénülő férfiak szoktak lenni. A folyton edzésben lévő, apjára egyre inkább hasonlítani kezdő Bent Pataki Ferenc remekül személyesíti meg. A félénk, mássága miatt rejtőzködő, kissé bizonytalan Briant Nagy Dániel Viktor kifogástalanul kelti életre. A várandós, okoskodó, időnként békebíró szerepben tetszelgő Jesst Grisnik Petra hibátlanul személyesíti meg. Az alkalmi, nem csak puszipajtásnak jelentkező Tommyt Rohonyi Barnabás kiválóan formálja meg. Peremartoni Krisztina elismerésre méltóan állítja színpadra a Bill favicceit szórakoztatónak találó, mindig vigyorgó Carlát.
Szabó Máté rendező és Zöldi Gergely dramaturg kihozza a darabból, ami benne van, ami nem kis, hanem dicséretre méltó teljesítmény!
