Mi történik, ha az ember nem azt az életet éli, ami neki való? Ez izgatta Maros Andrást transzgenerációs mintákról is mesélő új darabja, a Redőny írásakor. Az ősbemutatót február 25-én tartotta az Orlai Produkció a Hatszín Teátrumban.
Igazi kortárs történet a Redőny, a darab szereplői olyan figurák, amilyenekkel gyakran találkozhatunk a valóságban. Honnan jött a sztori?
Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy mi van akkor, ha az ember nem a „megfelelő” álmot kergeti. Vágyik valamilyen életre, sikerül is megvalósítania, de kénytelen rájönni, hogy egyáltalán nem való neki ez az élet, nem ez az ő egyéni útja. Ilyesmi volt a Redőny kiinduló gondolata, ehhez kerestem egy főhőst, akinek a történetén keresztül dramatizálható ez a belső konfliktus. A megrekedtségből való kiszabadulás több lépcsős története a darab: először a faluból a városba vágyik és jut el a főszereplő, Éva, majd a kisvárosból a fővárosba.
Szabolcs-Szatmár megyében indul a cselekmény, és úgy tűnik, mintha jól ismernéd azt a világot. Budapesten születtél, milyen kapcsolatod van a Nyírséggel?
Azon kívül, hogy apukám Nyíregyházán született, semmi. Amúgy nincs jelentősége annak, hogy Éva szabolcsi. Ha az ország bármelyik másik régiójának bármelyik másik kistelepüléséről származna, akkor is ugyanez lenne a története.
Mi volt a munkamódszered az írás során?
A Redőny végső szövege egy speciális fejlesztési folyamat eredménye. Drámatervként adtam be a Színházi Dramaturgok Céhe Nyílt Fórum elnevezésű programjának pályázatára. Beválogatták a fejlesztésre érdemesnek talált hat darab közé. Ezekkel a Sundance forgatókönyv-fejlesztő programjának mintájára, kiscsoportos workshopok keretében foglalkozik a Céh, egy hosszú hétvégén. Drámaírókból, dramaturgokból, rendezőkből, színészekből álló négy-öt fős csoportok másfél órás szemináriumokon mondják el a véleményüket az adott tervről: gyakorlatilag a szerző jelenlétében beszélgetnek a beadott szövegről. Ennek tanulságai alapján a szerző továbbfejleszti a szövegét egy választott dramaturg-mentorral szorosan együtt dolgozva – az én munkámat Blastik Noémi segítette. A következő állomás az áprilisi Deszka Fesztivál, amelyen a debreceni Csokonai Színház színészei egy-egy jelenetet fel is olvasnak a darabból. Az itteni tapasztalatok alapján a szerző aztán készre írja a darabot, amit végül egy szcenírozott felolvasószínházi előadáson mutatnak be a – már nem csak szakmai – közönségnek. Végül nyomtatásban is megjelenik a szöveg, a Nyílt Fórum éves drámaantológiájában.
A YouTube-on elérhető a Redőny tavaly nyári felolvasószínházi bemutatója a Szentendrei Teátrumból. Változott még utána is a darab?
A szentendrei előadás után Noéminak és az egyik színésznek, Schruff Milánnak volt némi hiányérzete, amit én is osztottam, így belekerült még egy jelenet.
Rendhagyó a darab dramaturgiája: Nándi, a főszereplő házaspár, Éva és Attila fia narrátorként szerepel a történetben. Mi volt a célod ezzel a megoldással?
Érdekelt egy olyan nézőpont, ami kívülről is, belülről is rálát a cselekményre. Nándi benne is van a történetben, meg nem is: rálát bizonyos távolságból arra, ami az anyukájával történik, miközben fontos szereplője is a nő életének. Egyik korábbi darabomba is terveztem beleírni egy narrátori szerepet, írói szempontból érdekelt a megoldás, de akkor erőltetettnek éreztem, most, a Redőnyben viszont helye van.
A mai Magyarországon gyakran találkozhatunk Évához hasonló karakterrel, mint ahogyan ismerős lehet kétfrontos küzdelme is a maradi nézeteket valló anyjával és a vállalkozásáról titkolózó férjével.
Transzgenerációs csomagokat cipelünk tudattalanul, amelyek gyakran ellene dolgoznak azoknak a vágyaknak, amik felé törekszünk. Az áloméletek a közösségi média térhódításával különösen jól láthatóvá váltak. Ugyanakkor nem gondolnám, hogy Éva története tipikusan mai. A gyerekekre erőltetett életek, a „jobban tudom, neked mi a jó” nevelési elv régebbi korokban is jellemző volt. Sőt.
Különösen meghökkentőek Éva édesanyjának a szexről vallott gondolatai…
Anya és lánya víziója sok tekintetben eltér, de a szexről ugyanazt gondolják. Talán ez az egyetlen közös nevező.
Korrajz jellegűek a darabban megszólaló zenék, hangsúlyos például a Szerelemvonat.
Amikor elképzeltem „Büdös Gizi” lagziját, ahol Éva és Attila találkozik, nem volt kérdéses, felcsendül-e a Szerelemvonat. Naná, hogy felcsendül: az egész násznép vonatozik, a vonatozás a lagzi csúcspontja. Ujj Mészáros Károly rendezésében különben egészen újszerű, izgalmas zenei világot kapott a darab. Amikor Károly először mutatta a soundtracket, borzasztóan tetszett, mármint maguk a számok tetszettek, de az egészet távolinak éreztem attól a világtól, amit elképzeltem. Ám amikor egyben láttam az előadást, rájöttem, nagyon jól működik a zene, szóval beigazolódott Károly merész zenei koncepciója.
Kicsit furcsa a darab címe. A Redőny egy metafora?
Egyfelől metafora, másfelől konkrét tárgy, aminek fontos szerepe van a történetben. Egyrészt a redőnyt fel lehet húzni, hogy mindenki lássa, milyen rend és tisztaság van odabenn, másrészt a redőny mögé el lehet bújni a világ elől. E két véglet között vergődik Éva.
Dolgoztál takarítóként, angolnyelv- és matematikatanárként, utcai zenészként, újságárusként, szobafestőként, teniszedzőként, sportszertárosként, kínai bolt áruszállító sofőrjeként és tolmácsaként – hogyan tudod az élményanyagot felhasználni az írás során?
Már gyerekkoromban megfigyelő típus voltam. Meghúzódtam a sarokban, sokáig csak figyeltem, és akkor jöttem elő, ha már megismertem és biztonságosnak találtam a terepet. A megfigyelői álláspont megmaradt, bármerre sodort az élet, bárhol jártam, bármit csináltam. A történések beépültek, sok mindenre emlékszem, néha ijesztő pontossággal, részletességgel. Amikor a Semmi negyven című regényemet írtam – ami az élsport jegyében telt fiatalkoromról szól –, írás közben hihetetlen élességgel rajzolódtak ki újra bizonyos dolgok, a múltam apró betűs részletei. A következő regényem cselekményét is egy visszaemlékezés indította el.
A Redőny az első bemutatód az Orlai Produkcióval. Hogyan kerültetek kapcsolatba?
Régóta kerülgettük egymást. Zöldi Gergelynek, Orlai Tibor dramaturgjának el szoktam küldeni a kész darabjaimat, a Redőnyt is megkapta, tetszett neki. Egyébként volt egy korábbi darabom, a Határsértés, amely szintén majdnem színpadra került itt, végül nem lett meg a megfelelő helyszín, így sajnos nem valósult meg. Amikor Károly egyik sikeres rendezése, a Hamis hang után Orlai Tibor újabb lehetőséget kínált neki, akkor ő a Redőnyt ajánlotta. Régóta jó barátok vagyunk Károllyal, első színházi rendezése épp az én darabom, a Gyanús mozgások volt a Pesti Magyar Színházban.
A halott szerző a jó szerző, tartja a színházi mondás. Bejársz a darabjaid próbáira?
Nem, Károly kérte, hogy ne menjek. Az olvasópróba után legközelebb a részpróbák utáni első összpróbát látogattam meg a lányommal. Korábban volt, hogy intenzíven részt vettem a próbafolyamatban, például hirtelen felmerülő írói feladatokat oldottam meg a dramaturg és a rendező mellett ülve, a nézőtérről. De olyan is előfordult, hogy egy külföldi út miatt épp csak beestem a bemutatóra, semmit nem tudtam az előkészületekről.
Írtál karanténdrámát is, a pandémia mennyire változtatta meg a munkád?
Igen, Elég erős címmel írtam egy karanténdrámát, zoomvideó-film készült belőle. A pandémia nem sokat változtatott az írói hétköznapjaimon, az író normál esetben is karanténban van. Most annyi különbség volt, hogy nemcsak én, de az egész családom, a feleségem és a két lányom is itthon volt, ami picit megnehezítette a munkát. Zoom-meetingektől, online oktatástól és legózástól volt hangos a lakás.
