Woody Allen a filmművészet megkerülhetetlen alakja – sokak szerint a legnagyobb. Noha az elmúlt években elsősorban magánéleti botrányaitól volt hangos a média, és rengeteg színész elhatárolódott tőle, a teljes igazságra a mai napig nem derült fény, a rendezőóriás pedig azóta is töretlenül alkot. A jövőre kilencvenéves művész tavaly forgatta 50. filmjét, a Covid alatt írt Brooklyni mese című darabját pedig a világon elsőként az Orlai Produkció mutatja be október 4-én. Ennek apropóján készítettünk vele egy gyors interjút, és noha kevés kérdés fért bele (a botrányról például nem kérdezhettük), azt elárulta, hogyan kerültek a Budapesten forgatott filmjébe orosz katonák, miért gyűlöl repülőgépre ülni, és milyen halált képzel el magának. Takács Dalma interjúja.
Takács Dalma/WMN: Közel 60 év telt el az első filmje, a Mi újság, Tiger Lily? óta, és mindössze egy az utolsó, a Coup de chance óta. Bár sokszor hangsúlyozta, hogy nem szívesen nézi vissza a filmjeit, mégis érdekelne, milyen érzés lenne egymás mellé helyezni a kettőt.
Woody Allen: A Coup de chance igazi ajándék volt számomra. Ez volt az 50. filmem, és egész életemben európai filmrendező akartam lenni – ami értelemszerűen nem jött össze, tekintve, hogy amerikai filmrendező vagyok. Az eredeti terv az volt, hogy amerikai színészekkel megyek Párizsba, de aztán kaptam egy tippet, hogy csináljam meg inkább franciául az egészet. Azt gondoltam, hülyeség, erre biztosan senkitől nem kapok majd támogatást, az amerikaiak nem akarnak majd francia mozit nézni, de aztán kiderült, hogy nincs igazam. Támogattak, én pedig nekiálltam a munkának franciául, és óriási öröm volt Franciaországban tölteni hónapokat, franciául forgatni, még úgy is, hogy nem beszélem a nyelvet.
T. D./WMN: Ha már Európa – Budapesttel sem most sodorja először össze az élet.
W. A.: Így van, jártam én már többször is Budapesten, és imádtam, mindig fantasztikus élmény volt. Sok-sok évvel ezelőtt épp akkor forgattam ott, amikor az orosz sereg megszállta Budapestet, így végül a filmembe is bekerült. Nem volt túl sok pénzünk a filmre, de pont ott masírozott több száz katona, és őszintén szólva jobban is játszották a katonaságot, mint a színészek tették volna. És még fizetni sem kellett érte, csak cigarettát kértek cserébe! Én meg imádtam azt a pár hónapot Budapesten, gyönyörű volt, csodálatos helyeken ettem, jókat sétáltam.
T. D./WMN: De úgy hallottam, azóta már nem szívesen ül repülőre.
W. A.: Egyáltalán nem, soha nem is szerettem. De még autóba sem szívesen ülök. Sőt, eleve utálok utazni. De tudja, néha nem lehet megúszni, és akkor muszáj, szóval megyek. Pedig, ha rajtam múlna, egész nap a hálószobámban lennék, dolgoznék, írnék, pontosan úgy, ahogy a filmjeim nagy része is készült. Így élek New Yorkban. Néha kimegyek a házból, sétálok a Central Parkban, a West Avenue-n, forgatok, de aztán hazajövök, itthon vacsorázom a feleségemmel, a saját ágyamban alszom. De szerencsés vagyok, mert azok a városok, amelyekbe elutaztam – Párizs, London, Budapest, Barcelona –, mind csodálatos helyek, úgyhogy nem sajnáltatom magam, amiért el kellett ott töltenem pár hónapot.
T. D./WMN: Voltaképp a Brooklyni mese is ilyen körülmények között született – akkor nem önszántából, hanem a Covid miatt kellett bezárva töltenie hónapokat. Ezek szerint könnyen inspirálódik otthon, a négy fal között is, nincs szüksége külső ingerekre az alkotáshoz?
W. A.: Engem nem viselt meg különösebben a járványhelyzet. Nem kaptam el a betegséget, általában korán keltem, aztán otthon időztem, reggeliztem, tornáztam, majd visszafeküdtem az ágyba írni. Ha nagyon akartam, akkor pedig a környéken azért tehettem kisebb sétákat. Voltaképp ugyanazt az életet éltem, mint máskor, csak kevesebben voltak az utcákon. Ettől függetlenül egy percig sem vitatom, hogy sokak számára szörnyű és tragikus volt ez az időszak, rengetegen betegedtek meg, és nagyon rosszat tettek a lezárások az országoknak, a gazdaságnak is, valójában nem is sikerült ezt teljesen kiheverni.
T. D./WMN: A darab egyik fő kérdése az, hogy jobb emberré válhatunk-e a művészet hatására. Önnek volt valaha olyan mű az életében – akár egy festmény, egy darab, egy film –, amitől jellemfejlődésen ment keresztül?
W. A.: Őszintén, soha.
T. D./WMN: Soha?
W. A.: Soha. Közel lakom a legfontosabb múzeumokhoz, és a felnőtt életem nagy részét azzal töltöm, hogy ezekre a helyekre járok. De ha elutazom, akkor is a múzeumokat látogatom meg először, végigjárom a képtárakat, amit csak lehet. És vannak kedvenc festményeim is, amik rengeteget jelentenek nekem, de egyikről sem mondanám, hogy megváltoztatta volna az életem. Az impresszionista képek nézegetése örömöt szerez, szeretem az érzékeny és fontos művészek szemén át szemlélni a világot, de ez minden. Ja, és soha nem gyűjtöttem semmi ilyesmit. A házamban régi amerikai berendezések, szőnyegek vannak, de festményem sosem volt. Egyébként is, túl drágák nekem. Sosem tudnék kifizetni egy Picassót, egy Matisse-t, egy Rembrandtot. Vannak barátaim, akik vásárolnak ilyesmit, de ha megvan az első, rögtön kell a második is, aztán a harmadik, aztán teljesen a gyűjtögetés megszállottjává válnak. Hát, én egyre sem tudok költeni, de őszintén szólva nem is akarok. Úgy érzem, ha lenne itt a nappaliban, mondjuk, egy Picasso vagy El Greco, esetleg Raffaello, az az egész lakást uralná, minden más jelentéktelenné válna. A könyvek, a székek, az asztalok, a vacsorám. Ha múzeumba megyünk, és ott vannak egymás mellett ezek a képek, nem telítődsz úgy el tőlük, mintha a lakásodban lennének. Jobb nekem így.
T. D./WMN: A legtöbb alkotásába belehelyezi saját magát, és a Brooklyni mese esetében azt gondoltam, ezúttal talán Andrew az, aki megszemélyesíti önt. Azonban Andrew egészen biztosan tudna olyan művet mondani, ami megváltoztatta az életét. Rosszul tippeltem?
W. A.: Nem értek egyet azzal, hogy beletenném magam a történeteimbe. Csak írok valamit, és ha abban valaki hasonlít rám, nos, az véletlen. Ebben a történetben senkivel sem tudok azonosulni, nem egy kortárs darab, és egyik karakteremnél sem érzem azt, hogy magamat jeleníteném meg. Két célom volt mindössze: hogy valami vicceset alkossak, és közben legyen mondanivalója is a darabomnak. Szóval csak megírtam, bízva benne, hogy a közönség szeretni fogja.
T. D./WMN: Az utóbbi években felmerült a pletyka, hogy abba szeretné hagyni a filmezést, de aztán ezt eloszlatta. Hogy tekint az alkotásra most, egy évvel a 90. születésnapja előtt? Hogy áll inspirációk terén?
W. A.: Nekem kényszeresen írnom kell. Ha pedig valaki felkeres, és ad forrást a művemhez, akkor készülhet belőle film vagy színdarab. Ha meg nem, akkor boldogan itthon maradok, írok könyveket, novellákat, színházi darabokat. Aztán vagy lesz belőle valami, vagy nem, nekem szinte mindegy. Aztán egy napon szép csendben meghalok majd, a feleségem felhívja a szeretteimet, hogy jöjjenek át hozzánk, az élet pedig ugyanúgy fog folytatódni, mintha mi sem történt volna. Nem nagy ügy.
