Ritka, hogy egy független színházi produkció ilyen hosszú szériát érjen meg, a Keresztes Tamás főszereplésével színre vitt Egy őrült naplója című előadásnak ez is sikerült: Popriscsin címzetes fogalmazó kétszázszor állt már a nézők elé.
Pezsgős koccintásra hívták az alkotók a Jurányi Ház közönségét az Egy őrült naplójának kétszázadik előadása után, hiszen Bodó Viktor rendezése 2016 óta van műsoron, és ez ritka hosszú idő egy független színházi produkció esetében.
Mi a titka az Egy őrült naplójának? Legfőképpen Keresztes Tamás, aki bámulatosan uralja a teret és a saját testét minden alakításában, itt viszont egyedül viszi el a kétórás előadást a hangjával, a szemével, a mimikájával, minden rezdülésével és idegszálával. Ahogy az őrület elhatalmasodik rajta, úgy esik szét körülötte a világ és saját maga is, s közben értjük minden fájdalmát, hiszen ki ne háborodna fel a munkahelyi igazságtalanságokon, ki ne szeretné meghódítani szíve hölgyét, ki ne nézne gyanakodva a szomszédra vagy a postásra, ki ne vágyna szebb és jobb életre?
Érdekes volt látni az AlkalMáté Trupp tavaly nyári, Jordán Adél életét feldolgozó előadásában a „másik oldalt”: Czukor Balázs játszotta abban a jelenetben Keresztes Tamást, amelyben azt mutatták be, hogyan itatta át az egész akkori életét a szerepre való készülés, hogyan töltötte ki a gondolatait még otthon, családi körben is az előadás díszlete, jelmeze, hiszen ezeket is mind ő tervezte. A kíméletlen élveboncolás megmutatta, magánemberként mennyire megterhelő lehet olyan emberrel élni, aki ennyire elhivatott, akinek a színház a mindene, nézőként azonban hálásak vagyunk minden vicces és drámai pillanatért, amit elénk tesz.
Mert Keresztes nem kíméli magát: már Gogol művének „felmondása” is óriási teljesítmény, de amit közben művel, az lenyűgöző: a Van Gogh arles-i szobáját idéző, torzult térben folyamatosan pakol (vicces, amikor a perspektivikusan látszó asztal máshova kerül), szögel, bütyköl, hosszabbítókat dugdos, szakadt ruházatát igazgatja, amíg az végleg le nem feslik róla, egyensúlyoz a deszkapallókon, és mindennek tetejébe virtuózan használja a szoba közepére tett loopert.
A looper, ugye, olyan digitális eszköz, amely képes a felvett hangokat tárolni, majd visszajátszani több hangsávban, és zenészeket próbára tevő ritmusérzék, muzikalitás és ügyesség kell hozzá, hogy abból valami élvezhető és értékelhető produkció szülessen. És Keresztes még ezt is megcsinálja. Olyan profin állítja elő ott helyben az előadás egész hangzó anyagát, mint egy zeneszerző.
Először csak tapsol egyet, aztán fütyül, majd szájdobol, dúdolgat, aztán koppan egy kanál az asztalon, aztán a szövegek jönnek gyors egymásutánban, a végén pedig már egy DJ hangzásvilágával lüktet a zene, fokozódik a hangerő és az őrület.
Megejtő, ahogy Popriscsin címzetes fogalmazó újra és újra „átkeretezi az életét” azzal párhuzamosan, ahogy a valóságot a saját egyre zavarosabb szűrőjén keresztül látja: a munkahelyán azért vegzálják, mert irigyek rá, a kutyák miért is ne tudnának írni, a kérdés az, hogy helyesen írnak-e, és arra is van valami észszerű, számára elfogadható – bár idegesítő – magyarázat, hogy a kiszemelt hölgy miért nem őt választotta. A már a zárt osztályon a vállára mért csapás nyilván lovaggá ütés volt (hú, de azért ahhoz képest eléggé fájt), míg végül a hideg vizes kínzás és a kényszerzubbony szorításában véget nem ér földi bolyongása.
Négy közösség fogott össze azért, hogy a produkció létrejöjjön: a Katona József Színház, a Jurányi Ház – FÜGE Produkció, a MASZK Egyesület és az Orlai Produkciós Iroda – a koccintáson Máté Gábor, a Katona igazgatója, Rozgonyi-Kulcsár Viktória, a Jurányi Ház vezetője és Orlai Tibor is együtt ünnepelt a közönséggel.
