Az 1900-as párizsi világkiállítás idején vagyunk, egy korszak végén, egy új kezdetén. Változik, pezseg a világ, új technológiák, új találmányok jelennek meg – mozgójárda, metró, trolibusz, hangosfilm, lift, robbanómotor. Feláll a Hágai Bíróság, itt már háború nem lesz, mert az országok majd megbeszélik egymással a dolgaikat, gondolják történetünk szereplői. Erre az optimista és hittel teli alaphelyzetre épít Göttinger Pál új, A nulladik perc című darabja, amelyet pénteken mutattak be a Belvárosi Színházban. Egy Puccini-parafrázisról van szó, a rendező A köpeny sztoriját gondolja újra, fókuszban a kérdéssel: vajon megbocsátható-e a hűtlenség? Örök, mindig aktuális témákat járunk körül e két órában, sok-sok humorral, olykor fájdalmas felismerésekkel, mégis bizakodó jövőképet rajzolva. Ha a rendezői intenció az volt, hogy a darab által kicsit ki tudjunk szakadni a jelen geopolitikai helyzet indukálta nehézségekből, vagy hogy a problémákat optimistább attitűddel szemléljük, akkor sikerült. Ugyanakkor ennek reverze is működhet, egy kevésbé fényes, küzdelmesebb jövőkép kirajzolódásának a lehetősége – s épp e kettősség a darab legnagyobb erőssége.
A Szajna partján teherszállító bárkák sorakoznak kikötve. Itt, a hajókon és a rakparton él Marcel (Pataki Ferenc), a Belleville nevű uszály tulajdonosa és kapitánya, felesége, Georgette (László Lili), Mme Pie (Udvaros Dorottya), Henry (Rohonyi Barnabás), Môle (Ficzere Béla), egy idősebb rakodómunkás, aki megjárta a háborút is, és Pötyi mama (Grisnik Petra), a száz év körüli hajléktalan nő.
1900-ban az emberiséget olyan elemi erejű optimizmus járta át, amilyet a történelem során azelőtt és azóta sem lehetett érezni soha, ami utólag (az épp akkor kezdődő 20. századot már ismerve utólag) egészen szívfacsaró, de közben mulatságos is – mondja a darabról Göttinger Pál. És valóban. A háborút megjárt rakodómunkás, Môle monológja – melyben a frissen felállt Hágai Bíróságról, és a nemzetek közötti esetleges konfliktusok békésebb rendezéséről elmélkedik – megviseli a nézőt, tudván, hogy 1914 örökre megváltoztatja történelmünket. De ugyanúgy mélyre hat a kikötői asszony, Mme Pie (Udvaros Dorottya) múltidézése a háborúról, családtagjai elvesztéséről, a rengeteg nehézségről, amellyel meg kellett küzdenie. Mégsem történelmi darabról van szó, hanem egy könnyed, szórakoztató előadásról, sok-sok humorral, univerzális érzelmeink különféle mintázataival.
Adott egy, a világ által össze nem illőnek gondolt pár – Marcel és Georgette –, akik kitartanak egymás mellett, még akkor is, ha mindketten érzik, kapcsolatuk már sosem lesz olyan, mint azelőtt. Gyermekük elvesztése ugyanis újrakeretezte házasságukat. Georgette más férfi (Henry) oldalán keresi a boldogságot, ami hamar nyilvánvalóvá válik a férj számára is. Göttinger Pál azt a pillanatot állítja a darab középpontjába, amikor is a nő (miután kínnal és óvatosan ugyan, de szembesítette a férje azzal, hogy mindent tud) jó éjt kíván, bemegy a kabinba, de még visszaszól: várlak. Ébren marad azt lesve, jön-e a férje. Ha bejön, abból is mindent lehet tudni, ha nem, abból is. Bár csak néhány óráról van szó, minden bizonnyal a nő életének leghosszabb várakozása ez. Göttinger szerint ez egy olyan fantasztikus bizalomtörténet, ami megéri az újramesélést. Míg az opera végkifejlete tragikus, itt szelídebb befejezést kapunk, ami egyáltalán nem baj, a darabot végig uraló kétpólusosság csak árnyalja az egyébként nem túl bonyolult történetet.
A díszlet és a jelmezek jól illeszkednek a korszakhoz, bár előbbin (például az uszály-külsőn) kicsit dolgozhattak volna többet, mindez kevésbé hangsúlyos a remek színészi munka mellett. A darabban csodálatosan játszik Udvaros Dorottya, a karakter bús-derűs kettősségét könnyedén megfogja, ő közvetíti a legerősebben a korszak optimizmusát, de emlékezeteset alakít Pötyi mama szerepében Grisnik Petra is, ennél élőbben nem is lehetne hozni a levakarhatatlan, minden lében kanál öregasszonyt. A többi szereplő alakítására sem lehet panasz, teljes harmóniában, és a műfaj stiláris-formai elemeit pontosan hozva játszanak.
Hogy rosszabb vagy jobb az élet azóta, relatív – a darab műfaja: “egy új korszak hajnala két részben”, vegyük úgy – magunkra ragasztva a darab optimista szemléletét -, hogy az új szó előtt a “szebb” is ott van. Nekünk ez az üzenet. Ez kell, hogy legyen az üzenet.
