A szentendrei színházi nyár egyik kiemelkedő produkciója volt a Pálos Hanna által játszott és minden bizonnyal saját maga által, illetve csapatmunkában rendezett Mély levegő című monodráma.
A regényadaptálós előadás játéktere ezúttal a Vajda Lajos Múzeum családiasan elrendezett kerti székei előtt terült el és a történetmesélés belenyúlt az éjszakába. Ha egy pohár bor lett volna nálunk és egy szalonnasütő hely tüzénél vettük volna körül Pálos Hannát, akkor akár egy lidérces nyári este is lehetett volna ez az esemény egy régen látott barátunknál.
Halász Rita regénye olvasmányos, sodró lendületű és közben nagyon ismerős eseményekkel dúsított, amilyenek minket is körülvesznek hétköznapi életünk során, meg persze olyanokkal is, amik nem. Egy harmincas budapesti nő élete, egy évtizeddel korábbról. Jóllehet női szemszögből íródott, egyáltalán nem kell a Mély levegőt női regényként olvasnunk. Természetesen edukáló, a női emancipációt vagy éppen ennek megtorpant voltát középpontba állító elemeket is tartalmaz, de mind a regény, mind a színpadi adaptáció elkerüli a „férfi rossz, nő jó” primitív konfliktus-beállítást. Nagyon sok férfit látunk és nagyon sok férfit ismerünk éppen a harmincas korosztályból, különösen a középosztályból, akik alaposan kiveszik a részüket a kisgyerekek körüli munkából, így nőnek, férfinak egyaránt felvillanyozó, figyelemfelkeltő, elgondolkodtató élmény az előadás. És ez teszi igazán maivá, húsba vágóvá, átélhetővé, fontossá az produkciót. Sok mindenből kihagyja a világ a 30-as 40-es értelmiségi generációt, de ez nem jelenti, hogy mi nem létezünk, hiszen a mindennapi életét mindenkinek le kell élnie, még akkor is, ha negligálják, még akkor is, ha gyereknek tekintik, még akkor is, ha nem teljesedhet ki olyanként, amilyen, ami szeretne lenni.
És ez a gyermek lét, vagy a gyermekkor vége, az ami előadást körüllengi. Felnövéstörténet rossz időben. Nem függetlenül az idősebb generáció atyáskodó attitűdjétől. Ilyenkor mindig nagyon érdekes figyelni a nézőseregletet, akik jellemzően idős nőkből, másodsorban férfiakból áll. Vajon megszólítva érzik-e magukat. Vagy csak elandalodnak Pálos Hanna csodálatos játékán? Feltehetően az utóbbi. Szórakozni jöttünk a színházba, vagy mi? Érthetően beszél, szépen hangsúlyoz, hibátlanul játszik. Hogy a szülők maguk se építették fel a saját egyéniségüket és kapcsolatuk működőképességét biztosító személyes kapcsolódást? Vajon átment-e a nagyérdeműnek? Lehetetlen kideríteni. Egy biztos, miközben Vera éppen a legrosszabb napokat éli, a szülei oda se figyelnek rá, mert éppen most kezdenek ők is felnőni és elfogadni, hogy a másik valami klasszikus szerepen kívül vagy éppen belül csinál. A Kádár-rendszer elandalító, gyerekes felnőtteket generáló kora, ezek gyerekeiből is életképtelen 30-40 éveseket nevelt ki.
Lassan belelátunk abba, hogy a nőverő nárcisztikus férfi hogyan tette vagy éppen teszi még mindig pokollá a nő életét. Bár nem látunk bele abba, ki ez a férfi. Sajnos az előadás nem tesz elég hangsúlyt arra, hogy Péter és Vera korai kapcsolatát bemutassa. Hogy a férfi tehetségtelen művész, míg a nő kifejezetten tehetséges. Hogy a férfit rút szakmai irigység is vezérli, és célját vesztett élete miatt érzett dühét a művészetben, még ha alkalmazott művészetben is, de sikeres nőn tölti ki. Pedig ezek fontos motívumok. Egy másik disszonancia, hogy a regény sajnos, hogy úgy mondjuk, túltolja a drogot. Olyan nincs, hogy valaki hónapokon keresztül heti sokszori szerhasználó, és a családja, a gyerekei nem távolodnak el tőle. Egy napi kimaradás is egy családos ember életében az utódok durva elhanyagoltságát eredményezi, hát még egy egyedül álló szülő esetén. Ezek a részek nem adnak hozzá a drámához, ahogy annak a kihagyása sem, hogy a nő addig is rájárt a butykosra, noha ez érthetővé teszi a drogproblémát is. Mindezen anomáliák kisimítására teremtette meg az író a felső középosztályi szülőket, akik addig is eltartják a nőt és gyerekeit, amíg az drog- és szexmámorba menekül a nagyszülők által elvárt rózsaszín Disney-világ elől. Belegondolni is rossz, hogy egy bántalmazó kapcsolat mit jelent olyannak, aki nem tud visszamenni a szüleihez, akit nem tud eltartani a családja, mert a magyarországi alsó jövedelmi 70%-ban él. OK, ez így egy kicsit first world problem.
Az előadás intellektuális és színházi minősége ismét felveti azt a kérdést, hogy Pálos Hannát miért nem alkalmazza értelmesebb módon a Katona. Persze tudjuk a választ: a kőszínház alkalmatlan arra, hogy olyan minőséget hozzon, ami sokrétű tudással és tehetséggel rendelkező alkotók képességein alapul. Az író ír, a rendező rendez, a színész színészkedik. Hogy a színház kreatív csapatmunka, ahol sokszor tökmindegy ki rendező és ki színész, azt az egy projektre szerveződő függetlenek tudják megcsinálni. A kőszínház nem azért kőszínház, mert kőből van, hanem mert megkövesedett a struktúrája.
Bár az előadás tobzódik a végben, azaz több helyen is le lehetett volna zárni, a felesleges kitérő vagy kitérők nem vontak le az előadás értékéből, egyszerűen azért mert Pálos Hanna jelenléte végig nagyon erős és játéka lebilincselő volt. A nagybőgőből szóló aláfestő zene szépen elvégezte a dolgát: hangulatot teremtett a játék köré, de helyes döntés volt nem túlzásba vinni, és meghagyni hangulati elemnek. A voltaképpeni bábtechnika vizuálisan is emlékezetessé teszi a produkciót, így nagyon okos dolog volt egy másik regisztert, a látványt is bevonni a monodráma hangjáték alapstílusa mellé. Nem kérdés, hogy a Bagossy Júlia által rendezett Médeia nagyon jól kiegészíti a Mély levegő című drámát Pálos Hanna művészi pályáján. A Mély levegő mintegy továbbgondolása és párdarabja bizonyos szempontból az Euripidész által felvetett párkapcsolati pokolnak és az abból való kilépésnek. Bár a két szerep teljesen más utat járat be a színésznővel, mindkettőben közös az a lélektani hitelesség, ami miatt a dramaturgiai hepe-hupák ellenére is kapcsolódni tudunk a történetekhez.
