Ugyan Ötvös András tíz évig vetette bele magát Budapest és a Vásárcsarnok sűrűjébe, de A csemegepultos naplójának nincs vége: az előadás december 25-től január 1-ig látható az eSzínházon. Orlai Tibor producerrel Papp Tímea beszélgetett.
2014-ben mutattátok be A csemegepultos naplóját. Hol tartott akkor az Orlai Produkciós Iroda színházként, és hogyan illett az előadás a repertoárba?
Ebben az időszakban kezdett kialakulni az a színészekből, rendezőkből álló alkotóközösség, amely ma is meghatározza az Orlai Produkció szellemi és művészi arculatát. Túlvoltunk Kulka János zenés estjein, bemutattuk Csákányi Eszterrel A hét asszonyát, Vári Évával az Edith Piafot és a Rose-t, elkészült Börcsök Enikővel a Nemsenkilény, tehát elkezdett formálódni egy monodráma-repertoár is, és ebbe lépett be A csemegepultos naplója. Az ötlet a rendezőtől, Göttinger Palitól jött, aki olvasta Gerlóczy Márton regényét, és azt érezte, hogy remek színpadi alapanyagot talált. Számomra pedig egyértelműnek tűnt, hogy ezzel az alkotócsapattal, az adaptációt készítő Lőkös Ildikóval, a bábrendező Schneider Jankóval és Ötvös Andrissal egy olyan előadást hozhatunk létre, amely tökéletesen illeszkedik a koncepciónkba, nevezetesen abba, hogy erejük teljében levő művészeknek biztosítsunk izgalmas kihívást, hogy egy egyszemélyes játékban ne csak a szakmai tudásukat mutassák meg, de lehetőséget kapjanak arra is, hogy magukról valljanak egy fiktív karakteren és történeten keresztül.
Emiatt képezik továbbra is ilyen markáns részét az Orlai Produkció repertoárjának a monodrámák?
Abszolút. Nem szeretnék senkit megsérteni, és természetesen rengeteg ellenpéldát lehetne sorolni, de nem egyszer láttuk, hogy parkolópályára tett színészek próbáltak egyszemélyes produkciókkal visszakapaszkodni, és szinte kényszeresen, egyáltalán nem átgondolt téma- vagy darabválasztással, külső szem bevonása nélkül akarták bizonyítani, helyük van a szakmában. Ezzel szemben én azt hiszem, hogy a rendkívüli koncentrációt kívánó monodrámákat csakis a csúcson levő és valódi mondanivalóval rendelkező színészek játszhatják. Látva, hogy a mi monodrámáink hány egyszemélyes előadás megszületését inspirálták, talán nem túlzás azt állítani, hogy a műfaj reneszánszában van némi szerepünk.
Tíz évig játszotta Ötvös András A csemegepultos naplóját. Te mérföldkőnek tekinted az előadást az Orlai Produkció történetében?
Nem volt olyan mérföldkő, mint az első jelentős produkció, a Hat hét, hat tánc, a Belvárosi Színházban mint az első állandó budapesti játszóhelyen bemutatott Esőember vagy a rétegszínházi repertoárt elindító Fédra Fitness, de nagyon fontos és nagyon sikeres előadás volt. A premier a Kultkikötőben volt 2014 nyarán, Balatonföldváron csodálatos főpróbahetet töltöttünk. Emlékszem, a bemutató napján leszakadt az ég. A nagyszínpadon volt egy kamaratér kialakítva, a sátor fölött dörgött, zuhogott az eső, az egyik hangfal beázott, mindezek ellenére egy nagyon ihletett előadás született meg. Kétszázhússzor játszotta Andris egészen változatos helyszíneken, klasszikus színháztermektől pajtáig. 140-szer a Jurányiban, 80-szor vidéken, és voltak városok, Vác, Pécs, Debrecen vagy Nyíregyháza, ahova többször is visszahívták.
Hadd mondjak ellent neked, mert számomra egy szempontból mégiscsak új irányt jelentett: a történettel és a színházi formával egy fiatalabb generációhoz kapcsolódott az előadás, ráadásul a Jurányiban kapott helyet, amit szintén jelzésértékűnek gondolok.
A fiatalabb generációs fókusz valóban A csemegepultos naplójával indult, Andris után következett Tenki Réka az Egyasszonnyal, Keresztes Tamás Az egy őrült naplójával, Nagy Dániel Viktor a Leszámolás velem-mel, Járó Zsuzsa a 23 perccel, amelyek ráadásul fajsúlyos témákat érintő rétegszínházi előadások voltak. Ebbe a sorba kapcsolódik az elmúlt évadból Pálos Hanna a Mély levegővel, illetve Dékány Barnabás a legjobban a nőktől féltem-mel, idén mutattuk be a Budapest Bábszínházzal az Akik már nem leszünk sosem-et Barna Zsomborral, és hamarosan látható Radnay Csillával a Hosszú virágzás.
A témaválasztásban számomra fontos, hogy az elhallgatott sorsoknak teret adjunk. A női dominancia számomra vállaltan ügy. Az, hogy a női történetek ennyivel markánsabbak, ha tetszik, őszintébbek, zsigeribbek, azért van, mert több a nőkről szóról alapanyag, tehát mintha omlanának azok a bizonyos falak, és mert a nők könnyebben vallanak magukról. A férfiaknak kevesebb az a társadalmi elvárás miatt szemérmesebbek, holott ugyanannyi szőnyeg alá söpört problémával kell nekik megküzdeni. A csemegepultos naplójában ugyan könnyedebb stílusban, nem kemény tragédiákat megélve, de mégiscsak egy traumafeldolgozást és felnövéstörténetet látunk.
Te miért szeretted az előadást?
Egyrészt ez volt az első találkozásom Ötvös Andrissal, aki akkor még a Katona színésze volt, majd alkotóközösségünk tagja lett, és hosszú távú, eredményes közös munka indult el. Másrészt pedig ez volt az első monodrámánk, amely egy fiatal alkotónak adott a pálya szempontjából meghatározó feladatot. Azt gondolom, ha majd színháztörténészek elemzik Andris pályáját, ezt az előadást nagyon komolyan fogják vizsgálni.
És szerencsére van belőle egy felvétel, amely december 25-től január 1-ig az eSzínházon megnézhető.
Bizarr azt mondani, és tényleg sokszoros idézőjelben használom a kifejezést. hogy ez a Covid szerencséje. Akkor a Színház TV-nek köszönhetően rögzítettük, és rendkívül hálás vagyok Légrádi Gergelynek, hogy az eSzínházon kap újabb életet. Azt érzékelem, határozott igény van rá, mert ez mégiscsak egy emblematikus előadás, és érdemes újranézni. Maga a felvétel kifejezetten jó hangulatban készült, és ugyan a lezárások miatt nézők nélkül, de a felszabadultság és a játéköröm a képernyőn is átjön.
2024 májusában volt az utolsó előadás A csemegepultos naplójából. Producerként hogyan élted meg a búcsút? Egyáltalán: mi volt az oka, hogy lekerült a repertoárról?
A csemegepultos naplójában egy fiatal férfi vall magáról, aki épp befejezte az egyetemet, keresi az útját, a helyét a világban. És mint minden huszonéves, belemegy az éjszakába, csajozik, sodródik, bemegy egy csomó zsákutcába. Majd fokozatosan elkezd figyelni az emberekre, egyre empatikusabb lesz, lekopnak róla a tüskék. Ahogy ebben a történetben megjelenik a hetente egyszer három deka sonkát vevő nyugdíjas, szép lassan átkerülnek az értékhangsúlyok, és fél év csemegepultozás után kimondja, mit is szeretne csinálni, és komolyan véve magát, a terveit megteszi az első lépést a felnőtté válásban. Ezzel az élethelyzettel sokan tudtak azonosulni a nézők közül, és az sem véletlen, hogy az alkotók épp ezt a témát választották.
Amikor Andris a negyvenedik életévébe lépett, felhívott, az azt mondta: „Tibor, úgy érzem, ezt az előadást már nem szabad játszanom.” És pontosan értettem, mert egészen mást jelent egy 29 éves ember útkereséséről beszélni 29 évesen, mint 39 évesen. Hiába volt a produkció a csúcson, hiába lehetett volna még könnyedén telt házzal műsoron tartani, a színészi hitelességnél és önazonosságnál nincs fontosabb. Nagyon nagyra tartom Andrist, hogy meghozta ezt a színházi szakmában is példaértékű döntést.
Én minden előadást úgy élek meg, mintha az a gyerekem lenne, már csak azért is, mert az előkészületektől a bemutatóig körülbelül annyi idő telik el, mint a fogantatástól a születésig. Nem is teszek különbséget közöttük. Az elengedés pedig – bár nehéz helyzet – a produceri munka része, ráadásul az előadás élettartama miatt többször is megtörténik, így rákészülhet az ember a végső búcsúra. Az olvasópróbáig az én kezemben van az összes szál, akkor viszont jelentős részüket átadom a rendezőnek és a többi alkotónak. A bemutató egy újabb elengedési pont, akkortól az előadás a színészekkel éli a maga életét. Ezt persze lehet befolyásolni marketingeszközökkel, de a produkció önállóan járja az útját. És aztán meg kell hozni a végső nagy döntést, amikor kimondjuk, ennyi volt. A könnyebb és az egyértelmű eset az, ha nincs néző, ha már nem lehet gazdaságosan játszani az előadást. Ha viszont lenne még néző, de mégis levesszük a műsorról, mindig közösen döntünk a rendezővel és leginkább a színészekkel, hiszen ők azok, akik estéről estére kiteszik a színpadra a lelküket. Ezek persze sosem könnyű döntések, mert mindenki fél a befejezéstől, felvállalni azt, hogy ebben ennyi volt. A csemegepultos naplója esetében picit más a helyzet Ugyan az előadás színpadi élete lezárult, de a felvétel és a streaming miatt megmaradhat a közönség számára a folyamatos jelenlét. Sőt az is lehet, hogy amikor már mi, akik létrehoztuk, rég nem színházzal foglalkozunk, vagy akár már nem is leszünk, ez a felvétel meglesz, és utódaink is nézni fogják.
