Lemásoltam a házidat, de nyugi, egy kicsit változtattam rajta. A Városmajori Szabadtéri Színpadon két előadás volt látható az Orlai Produkciótól, egy sikeres régebbi és egy friss bemutató. Két külön előadás, de mind a kettő esetében Broadway-t járt vígjáték az alapanyag. Mindkettőben Hernádi Judit és Kern András játsszák a főszerepeket. Mindkettő témája a költözés, a szerelem és a gyerekek. A díszlet itt is, ott is lakásbelső sok kartondobozzal. És, nem tudom miért, mindkettőben feltűnően sokat esznek a szereplők. A jól bevált receptet nyilván nem akarták teljesen elhagyni...
De a viccet félretéve, az egyik legfontosabb hasonlóság a 2013-as Hitted volna? és a friss (eredetileg még 2020-ra tervezett, de csak most bemutatott) Válaszfalak között a hatvan körüli személyek érzelmi életének a bemutatása. Bár az idősebb korosztály középpontba állítása nem példa nélküli a kortárs populáris kultúrában, mégis újszerűen hat egy elöregedő, de az örök fiatalságot a zászlajára tűző társadalomban. Miközben a szexizmus vagy a rasszizmus legalább reflektált fogalmak a hazai diskurzusban (az más kérdés, hogy hogyan), az age-izmus, azaz a korosztály szerinti hátrányos megkülönböztetés valószínűleg sokaknak új fogalom. És bár senkit nem kívánok politikailag korrekt fogalmakkal fárasztani, amikor a közelmúltban az SZFE kapcsán újra és újra a tanárok (és diákok) életkora érvként merült fel, vagy éppen a pandémia során záporoztak az értetlenkedő kommentek (például, hogy miért az idősebbek kapnak először oltást, ők úgyse járnak sehova), akkor érződött, hogy az idős személyekkel kapcsolatos sztereotípiák reflexiójára mégiscsak szükség lenne. Egyelőre meglehetősen szűkös keretek állnak a rendelkezésünkre az öndefinícióra. Ahogyan a Válaszfalak hősnője, Nancy mondja például: csak kedves nagymama lehetsz vagy lökött vénasszony. Éppen ezért üdvözítő, hogy a két előadásban szintén közös, hogy hősei, ha nem is magasról, de mondjuk a félemeletről tesznek ezekre a szűkre szabott keretekre.
Richard Baer Hitted volna? című előadását Verebes István állította a színpadra és az előadás népszerűségét mutatja, hogy még nyolc évvel a premier után is telt házat hoz a Városmajorin. Ráadásul a bemutatóról őrzött emlékeim alapján a produkció pozitívan fejlődött az elmúlt években: egy vibráló, energiával teli vígjáték, ahol Hernádi és Kern egyenrangúan és rendkívül erős összhangban játszanak és uralják a közönséget.
A történet szerint az özvegy Christine (Hernádi) úgy dönt, hogy férje halála után egy évvel elköltözik New Yorkból, ám az utazás előtti napon váratlanul betoppan a szintén özvegy régi barát, Herman (Kern), hogy feleségül vegye őt. Ahhoz, hogy az előadás a műfaji elvárásoknak megfelelően működjön, magyarul Hermannak legyen esélye a sikerre, arra, hogy a régen látott barátokból másfél nap alatt jegyesek legyenek, két bohókás karakterre van szükség, akik váratlan döntéseikkel, szókimondásukkal legalábbis minimálisan el tudják hitetni a nézővel ennek a sűrített lelki folyamatnak a hitelességét. A dráma ráadásul teljesen a szereplőkre/színészekre bízza a cselekmény bonyolítását, nincsenek váratlan, „segítő” külső események. A rendezés megugorja a lécet: Hernádi a rá jellemző élénk gesztusokkal és mimikával teszi szerethetővé a saját szeszélyességében elvesző hősnőt, míg Kern az orra alatt dünnyögve dilemmázó és zsörtölődő kisembert kedvelteti meg velünk. Ahogyan a költöztetők fokozatosan hordják el a Christine egykori életét jelképező bútorokat egy raktárba (az új lakásban már nem lenne hely nekik), úgy csillapodik le a kezdeti felszínes szócsata is bensőségesebb beszélgetéssé, jó arányérzékkel váltogatva a nevettetőbb és a komolyabb hangvételt. Legvégül, a csúcsponton, a költöztetők már-már magát Hermant is kivinnék, mint a régi szép napok utolsó jelképét.
Miközben a megvalósítás, hála a színészi játéknak, valóban példaértékű, a tartalom egy klasszikus hollywoodi lufinak hat, ahol a szerelmespár által aktuálisan leküzdendő akadály a múló idő (kétszeresen is, hiszen a pár „atipikus” életkora mellett a költözés órája is közeledik). Az időskorral járó fizikai és társadalmi eredetű problémák végső soron kibeszélhető, legyőzhető vagy viccel elüthető akadályok csupán, amelyeket rövid idő leforgása alatt maguk mögött tudnak hagyni a szereplők. Ráadásul az egész álomvilág jelleget még erősíti az a pár évtizeddel ezelőtti hangulat (a drámát eredetileg 1994-ben állították színpadra), amiben otthon volt Herman (ma már kissé bántó) „lovagiassága” vagy saját zsidóságának kifigurázása. Mindezzel éles kontrasztban áll az a néhány aktualizáló betoldás, amely például Joe Bidenre vagy az oroszok visszatérésére utal. Vagy éppen a városmajori harangszóra, amelynek sikerült annyira jó ütemben megszólalnia, hogy még Hernádi is elnevette magát.
Akik hozzám hasonlóan a Hitted volna? után pár nappal látták a Válaszfalakat, mosolyogva konstatálhatták, hogy a harangszó itt már várt és beépített humorforrás lett. Bess Wohl drámája – dacára a korábban leírt hasonlóságoknak – más, a végeredmény lényegében az ellentétje a korábbinak. Közelebb áll a napjainkhoz, nem csak a 2019-es ősbemutató és az okostelefonok gyakori szerepeltetése miatt, hanem mert a problémák és azok megoldása (pontosabban megoldatlansága) sokkal inkább együtt pendül a kortárs diskurzusokkal – elsősorban a (poszt)feminizmus aktuális kérdéseivel. Egy jólszituált, nagyszülő korú nő emancipációja áll a középpontban, aki egy sok évtizedes házasság után egyszer csak bejelenti, hogy válni szeretne és önálló, új életre vágyik. Egy megkésett és felemás Nóra történet ez, ahol a válás elhatározásának a pillanatától indulunk, ám ekkor szót kapnak a gyerekek, rajtuk keresztül a társadalmi elvárások is, visszatartva és szelíden már-már elhallgattatva az anyát. Az előadás egyik fő érdeme, hogy a kérdések nagyobb részt megválaszolatlanok maradnak: hogyan szabad boldognak lennie egy nagymamának? Lehetnek-e még kielégítetlen vágyai? Elengedheti-e egy anya a családját a saját boldogsága érdekében? A zsigeri igenek némileg árnyalódnak, amikor látjuk, hogy a gyermekek identitásképző, családi idillel és biztonsággal kapcsolatos emlékei hogyan íródnak felül, és hogy ezzel az ő életük is felborul. Miközben a fiatalabbak tiltakoznak, a férj szintén „szabálytalan”: érdektelenül veszi tudomásul a felesége döntését, a hosszú évtizedek monotonitásának hirtelen megtörése látszólag nem különösebben érdekli.
Részben az alapanyagból is következik, hogy Szabó Máté rendezésének a fókuszában Nancy, az anya, azaz Hernádi Judit karaktere áll. A többi színész sokszor mintha határozatlanabbul lengené őt körbe (Kern mellett a fiatalabb generációt Pataki Ferenc, Grisnik Petra és Nagy Dániel Viktor jeleníti meg). Emellett, míg a Hitted volna? egy vegytiszta vígjáték volt, néhány jó ütemben adagolt érzelmesebb jelenettel, a Válaszfalak mintha nem találta volna az egyensúlyt a különböző végletek között, amely sokszor zavart nevetéshez vezetett. Ebben a zavarban nyilván közrejátszott az is, hogy a nézők egy jelentős része vígjátékra ült be, amely azonban az elvártnál egy fokkal jobban szembesítette őket az életük egy-egy problémájával. Másrészt a rendezés sem jelölt ki egy határozott irányt: valószínűleg komolyabbnak szánt, egyébként jól megírt dialógusokat vígjátékként tálaltak, túlzó gesztusokkal (az egyik kivétel ez alól az idős házaspár tagjai közötti különösen erősnek ható utolsó dialógusa), máskor pedig fordítva, a poénok mintha nem ültek volna annyira a keményebb kijelentések után.
Az előadás buborék jellege itt is egy kicsit a felvetett témák reflektálatlanságából eredt. A napjainkban jelentésekkel terhelt menekültválság többször előkerült, de csak mint Nancy ruhagyűjtő akciójának az apropója. És ez a helyzet a homoszexualitással is: egy robbanásképtelen játékgránát, amely az aknamezőre dobva mégis felrobbant. A túlérzékeny és művészlélek meleg figura, aki problémamentesen tudja felvállalni a szexuális orientációját, bizonyos fokig sztereotípnek és mesterkéltnek hatott volna egy vagy két évvel ezelőtt is, de feltehetően senki sem írt volna róla egy sort sem. A Broadway-ről kölcsönzött fikciót azonban idén lecseréltük a homofób törvény rémmeséjére, így esett, hogy ennek apropóján, egy későbbi előadásban állítólag az egyik kapcsolódó jelenetet kifütyülte egy néző. El lehet őt ítélni ezért, de az eset azt is mutatja, hogy milyen világ várhat ránk időskorunkra.
