A Tok-tok megjárta Dél-Amerikát, a többi között meghódította Angliát, Franciaországot, rajongtak érte a spanyolok, fűtéssel nem spóroló, inflációval nem foglalkozó emberek hahotáztak, rajta, talán a térdüket is csapkodták jókedvükben, és nem azért, hogy megmozgassák a hidegben elgémberedő tagjaikat…
Az ötletgazda, regényíró, filmrendező, Laurent Baffie arra jött rá, hogy a bolondság nem betegség, nem lelki állapot, hanem olyan életérzés, mint a szerelem vagy a gyász. A bolond tehát ott van mindannyiunkban, és előjöveteléhez még egy, esetleg több bolond kell. A színpad ezért egy pszichológus várószobája, a lehetséges bolondok találkahelye, és ezek a bolondok jönnek, mint a sárga csekkek, láttukra csap saját fejére az ember, ezek tényleg megbolondultak.
A komédiát Budapesten, a Belvárosi Színházban játsszák, a helyszínt ismerő tudja, hogy a legnagyobb bolond az intézményt kitaláló, működtető producer, a magánvagyonát, egzisztenciáját kockáztató, Orlai Tibor, a nézők többségének személyes ismerőse.
A legnagyobb bolondról ritkán szólnak a kritikák, pedig egyszerre több szerepet játszik, darabot keres, csapatot épít, előadáskor vendégeket fogad, belépőt osztogat, és persze izgul a sikerért, a bevételért, abból él, abból tarja fenn a látszólag fenntarthatatlant, és miközben a rezsitől szétbombázott világában állami, önkormányzati könyvtárak, uszodák zárnak be, ő akkor is nyitott ajtóval, meleg nézőtérrel, és szórakoztató darabbal várja a nagyérdeműt.
A Tok-tok az új kínálat, a pszichológus várószobája bármelyikünk otthona lehet, Fred Friciként beszélhetne csúnyán a kenyér árának láttán, Marie Máriaként forgathatná a szemeit, a Bibliáját, és talán nálunk is lenne keresnivalója, Bob a budapesti főpolgármester lenyomata, fizimiskájában olyan, mint a mi Gergőnk, ráadásul „vonalas”, Vincentet nevezhetnénk Viktornak, illetve mégsem, Vincent fantasztikusan számol, ő pontosan tudná, hogyan kell a milliárdokat milliók között rendesen elosztani, ezért csak a taxit vezeti, mert Laurent Baffie ezt tartotta helyénvalónak.
A színészek jól láthatóan élvezik amit csinálnak, igazságtalanság lenne kiemelni, hogy Ullmann Mónika milyen alázattal forgatja a vécépapírt, hogy Schruff Milán soha nem téved el a számok világában, hogy László Lili a tinik szokását pontosan kopírozva akkor is rázza a lábait, amikor nincs rajta a figyelem, a hét szereplő, talán nem tévedés, boldog, hogy színpadon lehet, és ebből az érzésből igyekszik minél többet megosztani a nézőkkel. Fogadjuk el, másoktól nem biztos, hogy megkapjuk…
