Hernádi Judit és Kern András frenetikusak együtt. Jól állnak egymásnak. Röhögőgörcsöket okoznak a nézőknek. De azért megható perceket is szereznek a Belvárosi Színház Kalamazoo című előadásán, amit zsúfolt ház előtt, ujjongva ünnepel a közönség.
Hernádi és Kern felvonultatják az öregség tragikomikus szituációit egy videós társkereső portálon megismerkedett nő és férfi, Peg és Irving személyében. Az előadás elején láthatjuk, ahogy a társkereséshez elmondják az életrajzukat, a másik nemnek szóló üzenetüket. Felénk fordulva, egy álló mikrofonban vallanak magukról. Peg félszeg, érezhetően szégyelli, hogy erre „vetemedett”, el-elharap szavakat, olykor restelkedve végig néz magán. Csak akkor nyílik ki igazán, amikor madarakról kezd beszélni, ők a mániái, a mindenei, temérdek dolgot tud róluk, valósággal személyiségeknek tekinti őket, tán némiképp szerelmeinek is. Nagy álma, hogy eljusson a világ általa legfantasztikusabbnak tartott madárrezervátumába, Kalamazoo-ba, innen Michelle Kholos Brooks és Kelly Younger darabjának talányos címe.
Irving a nő ellentéte, idős korára is igencsak bevállalós pasas, vagányul mondja a magáét, magabiztosan löki a süketet, érezteti, hogy számtalan nője volt már. Meglehetősen szókimondóan üzeni, hogy de még mindig „éhes”, nem bír leállni, nem szolid, időskori kapcsolatra vágyik, hanem pörgősre, és bizony szexet is akar, ahogy belefér. De azért neki is meg-megbicsaklik a hangja, ő is el-elbizonytalanodik, egyértelmű, hogy neki is lehetnek egészségügyi, lelki problémái, bármennyire is próbál hetvenkedni, bármennyire is visel kihívó piros inget, piros zoknit, bármekkora is a szája, őt sem kímélik az öregkori nyavalyák.
Eszelős jelenet, amikor ülnek egy presszó asztalánál, és az ismerkedő, udvarlós szituáció, miközben azért megmarad annak, a visszájára is fordul, mert mindketten, csaknem mintegy szerelmi vallomást, élvezettel sorolják nyűgeiket, bajaikat, hogy itt fáj, ott fáj, amott fáj, és, hogy mi mindenen mentek ők már keresztül. Roppant mulatságos ez, de azért kissé szívfájdító is, hogy az idő múltával így hagynak cserben minket a szerveink, testrészeink, hogy mindent szeretnénk csinálni amit korábban, de azért gyakran már több a vágy, mint a tett. Örkény István írt erről káprázatosan a Macskajáték című darabjában, megmutatva ennek a képtelenségét és nagyon is valós groteszkségét. Az újra és újra műsorra kerülő Kései találkozás is erről regél, Alekszej Arbuzov darabja sokkal könnyedebben, de szintén humorral, édes-búsan teszi ezt, nagy színészeknek jutalomjáték lehetőséget nyújtva.
A Kalamazoo is csak nagy színészeknek való. Alapvetően szórakoztató, lényegében bulvár darab, ami egyáltalán nem szégyen, sőt erény, ha ennyire jól megírják, megrendezik és játsszák. Azt a pokolian nehéz egyensúlyt kell benne eltalálni, hogy ugyan végig könnyed maradjon, jól „csúszóan” szórakoztató legyen, de mégiscsak szóljon akár fajsúlyos létkérdésekről is, ám azért úgy, hogy ez különösebben ne ülje meg senki gyomrát. Sebestyén Aba, bár azt hiszem először rendez bulvárt, fölöttébb érzékenyen tette ezt, csöppnyi ízlésficam, csipetnyi túlzott érzelgősség sincs az előadásban, de érzelemgazdagság, felszabadult játékkedv bőven. Sebestyén rendszeres munkatársa, Cári Tibor, szerezte a kiváló, olykor áradó, máskor visszafogottan halk, a játékkal tökéletesen eggyé olvadó zenét. Sós Beáta pofonegyszerű, de abszolút működőképes látványvilágot tervezett, díszletként elég néhány tárgy, asztal, szék, főszerephez jutó franciaágy, ahol persze szintén nagyon komikusan, de mégis gyönyörűen, először lesz egymásé a két idős ember egy hotelszobában. A háttérben végig látható egy csillámló revüfüggöny, ha úgy tetszik, annak jelzéseként, hogy amit Peg és Irving, illetve Hernádi és Kern végrehajtanak, az nagy kunszt, jelentős mutatvány.
Valaha sokat játszottak együtt a Vígben. Körülbelül tíz éve Orlai Tibor producerként hozta össze őket ismét, ugyancsak a Belvárosiban, Verebes István rendezésében, a Hitted volna? előadásában. Baráti házaspárok megözvegyült tagjaiként iparkodtak egymás számára fontosabbakká válni, vagy éppen megriadtak, hárították ezt a lehetőséget, hogy majd a magánytól ijedjenek meg, és újra közeledni próbáljanak. Esendőségükön sokat lehetett nevetni, a szurkapiszkálódós megjegyzéseik mögül ki-kibukott a fájdalom, a kétségbeesés. Ott volt a reménytelenség, az egymásba kapaszkodás vágya és az ettől való megrettenés, a biztos talaj elvesztése és a fel-felpislákoló remény. Aztán a Valódi hamisítványban, Valló Péter rendezésében, szintén Orlai hívására, felszikrázó, de hamar hamvába hulló szerelem történetét láthattuk tőlük.
Most talán révbe érnek, sok mulatságos perpatvar, rendszeres veszekedések árán, de csak eljutnak a Peg által annyira vágyott Kalamazoo-ba, ami akár a beteljesülés jelképe is lehet. Itt is beszólnak a másiknak, vehemensen szurkapiszálódnak. Úgy tűnik, nem hűlt ki a szerelem.
Olyan siker a produkció, hogy Hernádi és Kern ezt addig játszhatják, ameddig csak akarják, bírják szusszal, hogy közönség bőven lesz rá, azt borítékolni merem.
