Hernádi Judittal és Kern Andrással április 16-án mutatja be az Orlai Produkciós Iroda a Kalamazoo című vígjátékot a Belvárosi Színházban. A remek humorú, fordulatos komédia két szereplője, Peg és Irving életük delén találkoznak és esnek szerelembe. De vajon való még nekik a romantika? Egyáltalán hogyan tud két felnőtt, kiforrott személyiség egymáshoz csiszolódni?
A Valódi hamisítvány, a Válaszfalak és a Hitted volna? után ismét egymás partnerei lesznek a színpadon: Michelle Kholos Brooks és Kelly Younger darabját Sebestyén Aba állítja színpadra. Szoktak örülni, amikor egy újabb közös játék megtalálja Önöket?
Kern András: Dehogy szoktunk! Menj a fenébe! – ezt szoktuk mondani egymásnak.
Hernádi Judit: Andris csak viccel.
Kern András: Szoktunk örülni. És tényleg szoktunk örülni egymásnak.
Hernádi Judit: Igen, mindenképp van örömfaktora annak, hogy együtt dolgozhatunk.
Milyen tulajdonságaikért tartják egymást nagyra emberileg és szakmailag?
Hernádi: Én imádom Andris agyát és azt, ahogyan lát, meglát dolgokat! Lubickolok abban, amiket ő színészileg kitalál.
Kern: Judit pedig egy istenáldotta jó színésznő, akivel mindig jó együtt játszani.
Először a Száll a kakukk fészkére című előadásban dolgoztak együtt, négy évtizeddel ezelőtt.
Hernádi J.: Andris 27 éves, én még főiskolás voltam. Emberként is nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot.
Kern A: Aztán játszottunk együtt Murray Schisgal két egyfelvonásosában. Az egyiknek A gépírók, a másiknak A kínaiak a címe. Nagyon szerettük, még az amerikai szerző, Schisgal is látta.
Hernádi J.: De még a Száll a kakukk…-ra visszatérve… Közös jelentünk csak egy rövidke volt: a színpadon fogadtunk egymásnak örök hűséget, és mondtuk ki az igent. Gyönyörű pillanat volt.
Kern A.: A Kalamazoo-ban is fogjuk mondani, hogy igen, csak már nem leszünk annyira fiatalok.
Erre az interjúra a Kalamazoo-próbafolyamat kezdeti szakaszában kerül sor. A két főszereplő – Peg és Irving – idős korban, bőven túl a hatvanon talál egymásra. Milyenek az ő személyiségük, habitusuk, gondolkodásmódjuk?
Hernádi: Még mi is ismerkedünk a szerepekkel, de annyit már most elárulhatok, hogy Peg konzervatív katolikus családból származik, öt gyermeket nevelt fel, és mániákusan szereti a madarakat. Ő is özvegy, akárcsak Irving.
Kern A.: A darab szerint egy internetes társkereső felületen ismerik meg egymást, és igyekeznek élettel megtölteni azt az időt, ami még együtt nekik hátravan. Irving egy városi értelmiségi, sokkal lezserebben veszi az életet, mint Peg. Vagánykodó, kicsit cinikus férfi, persze nagy szívvel.
Az emberek érettebb korban már nem feltétlenül a lángolást keresik egy párkapcsolatban. Irvingnek és Pegnek mi a fontos?
Kern A.: Többek között pont ezt a kérdést járja körbe az előadásunk. És azt, hogy ilyen korban lehet-e még valamire vágyni. Nem adunk válaszokat, mert a lényeg az, hogy a Belvárosi Színházban egy nevettető, felemelő, érdekes este jöjjön létre, amiről az emberek kifelé jövet elkezdenek gondolkodni és kérdéseket feltenni.
Hernádi J.: Peg és Irving pontosan tudják, hogy kevés idejük van hátra együtt, de ez nem zárja ki, hogy megtöltsék az életüket valami olyannal, amire vágynak. Pegnek van is egy bakancslistája.
Talán csak azok maradnak együtt életük végéig, akik későn, ötven-hatvanévesen találkoznak – mondta egyszer egy ismerősöm. Tény, hogy egyre kevesebb az olyan párkapcsolat, ami egy teljes életre szól, amilyen szüleink, nagyszüleink idejében volt. Az emberek – tisztelet a kivételnek – sokszor életszakaszokra jönnek össze. Ez is a felgyorsult világ hibája lenne? Miért lehet az Önök szerint, hogy a ma embere nem képes – vagy nem akar – hosszútávon kapcsolódni?
Hernádi J.: A körülöttem lévők tapasztalataiból és a saját életemből leszűrve azt tudom mondani, hogy az igazi egymás iránti érdeklődés három év alatt lezajlik. Aztán vagy meg tudják fogni egymás kezét, és mennek együtt az úton tovább, vagy nem. Ezt embere válogatja. És gazdasági helyzete is, sajnos.
Kíváncsian várjuk, hogy Pegnek és Irving sikerül-e megfognia egymás kezét ezen a bizonyos úton. Egyébként szoktak izgulni színpadra lépés előtt?
Hernádi J.: Én nem izgulásnak, hanem inkább szorongásnak nevezném az előadás előtti pillanatokat. Jó leszek? Elég jó leszek? – ilyen kérdések járnak a fejemben. Ez egy eléggé megterhelő állapot, éppen ezért egy ideje igyekszem rövid időbe, a színpadra lépés előtti fél órába sűríteni ezeket a kérdéseket.
Kern A.: Minden színész szokott izgulni. Fiatalkoromban sokkal kevésbé éreztem a felelősségét annak, hogy színész vagyok. Ma annál inkább, ezért idővel az izgalom is erősödik. Jó ez, vagy sem?
