Nagy várakozással tekintek olyan kamaraszínházi előadásokra, amelyek nem a szórakoztatást tűzik ki célul, hanem a néző aktív, érzelmi bevonását célozzák. Ezek nem könnyű történetek, rendesen meg kell velük és értük dolgozni, de számomra a jó színház ezt teszi: megköveteli az aktív bekapcsolódásomat a történetbe. A nehéz történeteket megfelelő élettapasztalattal a magunkénak tudhatjuk. Az Orlai Produkciós Iroda új kamaraszínházi bemutatója a Hosszú virágzás című monodráma, mely a Jurányi házban került bemutatásra, a csodálatos Radnay Csilla előadásában. Zeck Julianna darabját Szakács Hajnalka rendezte. Úgy érzem, hogy a nőnaphoz leginkább méltó esti programot választottam, és az előadás megnézésével jobbá váltam.
Egészen furcsa érzés, mert a történet egy konkrét nehézséget dolgoz fel, ami specifikus, és kifejezetten hősnőnkre koncentrálódik. Mégis képes voltam férfiként végig menni a történettel, bár a benne megjelenő konkrét nehézségben magam nem vagyok érintett, de Hajnalka keresztútjának stációi mind ismerősek voltak. Így váltam eggyé a darabbal.
A harmincas évei végén járó Hajnalka élete egy ideje már a babaprojekt körül forog. Jótanácsok és használt ruhák tucatjait kapja mindenkitől. Aztán egy napon megtudja, hogy nem lehet gyereke, és a gondosan felépített álom egy pillanat alatt összeomlik. Egyáltalán kinek az álma volt ez? Ez a történet az újrakezdés nehézségéről és szépségéről szól. Fájdalmas veszteségekről és gyógyító elengedésről. Önmagunk kereséséről. Be nem teljesült vágyainkról, amelyektől lehet, hogy végleg búcsúznunk kell.
Amikor az életünk egy tartóoszlopát a sors kirúgja alólunk, olyan pokoljárás kezdődik, amiből nem mindig sikerül visszatérni. Szó szerint élet-halál harc indul el. A saját erőnk ilyenkor nem elég. Ha nincs valami megtartó erő, amibe kapaszkodhatunk, könnyen elveszhetünk. Manapság, amikor egyébként is borzasztóan turbulens világot élünk, egyre nehezebb stabil pontokat találni. Ha a sors kegyeltjei vagyunk, akkor persze sikerülhet. De a pillanat törtrésze alatt veszíthetünk el mindent. Az ember döbbenetesen sebezhető és kiszolgáltatott.
Hajnalka története nekem a húszas éveim végét, harmincas éveim elejét idézik. Az én tartóoszlopom és legerősebb pillérem, támaszom az édesanyám volt. Huszonkilenc éves voltam, amikor elvesztettem őt, és számomra azzal kezdődött a pokol. Amiket Hajnalkaként Csilla elmesél, a sodródás, a fájdalom, az önmarcangolás, önmagam büntetése, a szándékos és tudatos önsorsrontás, a farkasszemet nézés a halállal és szembe helyezkedés a normális élet minden alapvető törvényével nálam is életfilozófiává vált. Tudatosan pusztítottam magam, ahogy a történetben Hajnalka is. Nem érdekelt az életem, nem is igazán akartam folytatni. Annak idején úgy fogalmaztam meg a saját –egyébként pontosan érzékelt és felismert– hanyatlásomat, hogy le kell érnem a medence legaljára, hogy fel tudjam rúgni magam. Volt még bennem annyi lélekjelenlét és életösztön, hogy ezt meg tudjam fogalmazni, és később, amikor eljött az ideje, hogy kirángassam a pokolból, meg is tudtam tenni.
Radnay Csillát megrendítő volt látni ebben a szerepben. Boldog vagyok, hogy végre monodrámában is láthattam őt. A legkevésbé sem kíméli magát. Alászáll a történet legmélyére, és biztos vagyok benne, hogy feltép, felszaggat sebeket, mert a fájdalma, szenvedése, pokoljárása látható, érezhető, tapintható a nézőtéren. Elhiszem, hogy ez az ő története, értem minden gesztusát, reakcióját, elsőre érthetetlennek vagy értelmetlennek tűnő döntését és csapongását Hajnalkaként.
És bizony eszembe jutottak régi helyzetek a húszas éveimből, amikor egyetemistaként vizsgaidőszak után kiengedtük a gőzt, és láttunk Hajnalkához hasonló lányokat bút temetni, lerészegedni, érthetetlenül viselkedni. Megértettem, hogy a külső szemmel „zűrös lánynak” tűnő nők talán épp a poklot járják. Az egyéjszakás kalandok sem csak az érthetetlen önzés termékei, hanem a menekülés, az útkeresés, az önmaguk elvesztésének és meglelésének rezzenései. Eszembe jutottak pillanatok, helyzetek, érthetetlen és misztikus félmondatok, viselkedési minták, amelyek húsz év távlatából most nyertek értelmet a számomra. Az előadásban megjelenő harminc férfi szimultán álma egy pillangóról azt a misztériumot képviselik, amit az ismeretlen nő hozott az életükbe. Csak egy érthetetlen pillanat, egy éjszakányi szelet a testből, és egy egész életből. És mégis emlékezetes marad, mert aki adta, valamiért túlmutat a puszta ösztönszerűség világán.
Sokszor nem értjük egymás viselkedését. Könnyen címkézünk és ítélkezünk. De ezen az estén Radnay Csilla sok nézőnek csal könnyet a szemébe, és ezek az emberek mind megértettek valamit a múltjukból. És ez nagyon sokféle múlt: az egészen fiataloktól az idősekig sokféle korosztály érezte magát megszólítva ezzel az előadással. Kicsit olyan ezt a darabot megnézni, mint egy gyónás. Az persze nem garantált, hogy feloldozást is kapunk, de valami mindannyiunk szívéből kiszakad a végére. Ami külön ajándék, hogy hallhatjuk Csillát énekelni is. Földöntúli élmény.
Bennem legalábbis a feloldozás, az előremutató kicsengés kérdőjeles maradt. De talán azért, mert nem az egyértelmű happy end világába torkollik a történet. Viszont a nagy tanulsága, hogy legyünk készek értékelni az apró örömöket. Mindig a következő lépésre koncentráljunk. És amikor úgy érezzük, nincs bennünk több, csak próbáljunk felkelni, és megtenni a következő lépést előre. Napról napra. Hajnalka történetében az apró reménysugarat abban fedeztem fel, hogy bár a munkahelye érzékelte a nő teljesítményének romlását, a próbaideje végén mégsem rúgták ki, hanem esélyt kapott. És talán épp ebbe kapaszkodhatott bele. Engem például tavaly két nappal a fél éves próbaidőm vége előtt rúgtak ki és így szálltam bele a nyárba, de találtam más kapaszkodót. Az élet rohadt egy játék.
Valahol ebben az örvénylő univerzumban mégis végtelenül magányosak vagyunk, és egymásra utaltak. Ezért jobban kellene figyelnünk egymásra. És ha valaki sebezhető, vagy segítségre szorul, azt nem kihasználni, hanem segíteni kell. Hajnalka története ráirányítja a figyelmünket arra, hogy egy hangos, mérgező világban még mindig lehetünk emberségesek egymással. És ezzel tehetjük a legtöbbet magunkért, és másokért is. Vegyük hát észre és figyeljünk, mert bármikor bármelyikünk eleshet. Segítsük fel.
“Kiszállt belőlem az erő. Sírni akartam, de nem tudtam, ordítani akartam, de nem tudtam, ütni akartam, de meg sem mozdult a kezem. Feküdtem napokig. Néztem a plafont. Nyitott szemmel is úgy éreztem, mintha zuhannék.”
Sáhó Barnabás
