…csak épp ez az, ami a legritkábban jut eszünkbe. Mert mindig akad ok, kifogás, magyarázandó körülmény, amivel takaródzunk. Generációktól függetlenül. Amy Herzog Jaj, nagyi! c. darabját Szabó Máté rendezte a Benczúr Ház kertjének színpadára könnyeden súlyos, a nyári szellők üdítő és eszméltető frissességével hatóan arról, hogy kortól függetlenül mennyire nem tudunk, akarunk önmagunkba zártságunk okán egymással és magunkkal kommunikálni. Mert aki kommunikál, az él, megértheti a másikat, önmagát, és láss csodát: van esélye, hogy egyre jobban érezhesse magát…
Egyetlen nappalinyi világ, ahova ajtók sora nyílik, amelyek úgy hatnak, mintha támadásbiztos vasajtók lennének, szelíden masszív, zöldes árnyalatukban. A falak ellenben fehér habfólia hegyek, melyek hógörgetegekként betüremkednek a játéktérbe, ahol kanapén, magába húzó fotelokon, utcai jelzőtáblán osztoznak (díszlet: Ondraschek Péter). Egyetlen tér, amely egyszerre lehet egy konkrét nappali és bármilyen más tér, hely is, amelyet épp szeretnénk, ahol otthonra találunk.
Itt él a Nagyi (Molnár Piroska), és ide állít, kerekezik be Leo unokája (Rohonyi Barnabás) egy hajnalon. Ázott, kimerült csatakosságával és nyúlánk friss hippiségével egyszerre mindent átrendező fuvallat és magába roskadó tengeri medve Rohonyi Barnabás Leója, aki egy időben keres menedéket és kapaszkodóként is szolgáló támaszt a nagyinál. Eltévedt, saját útját kereső Leója csak fedezéket, lélegzetvételnyi szusszanást keres annál, akit ösztönösen szeret, bár persze annál kevésbé ért.
Mégis zsigerileg érzi, hogy valamiért ide kell, hogy vezessen útja. Mintha hatalmas párnák közé akarná befúrni magát, a világot és a benne dúló zajt tompítandó, hogy közben erőt gyűjtsön az újabb mérföldekhez. A New York-i Nagyihoz, a zajos dzsungelban élőhöz befészkelni magát számára olyan, mint a vadon rengetegének mélyére bújni, ahol mindentől és mindenkitől elvágva kívánna létezni. Csak hát a legnagyobb meglepetések, hatások akkor érnek, amikor az effélékre a legkevésbé vágynánk.
Pláne, ha a Nagyi pont olyan magába burkolózottan él a Huszonharmadik utca magasságában, mint unokája a biciklije nyergében. Molnár Piroska Nagyija cserfes, nagyhangú matrónája ennek a nappaliként úszó vagy épp veszteglőnek ható hajónak, annak, amely csak látszólag akar mindentől, mindenkitől távol maradni, ám a találkozás első pillatának sokkja után e hajó máris az élet legelevenebbjének érzi magát. Nagyija egészen kivirágzik, leginkább attól, hogy valami olyas világot szeretne megérteni, meg kell értenie, amely olyan, mint egy külön bolygó a sajátjához képest. És a legszebb minden ilyen megértésben, hogy közben önmagunkat is jobban megértjük.
Már ha van lehetőségünk, bátorságunk hozzá. Nem úgy, mint Leo barátnőjének, Rebeccának (László Lili), aki tulajdonképpen egy harmadik megvalósítási útját járja ennek a hogyan zárjuk el magunkat a világtól, a másiktól és önmagunktól kísérletezésnek. Rebekája kislányos, dacos sértettséggel duzzog, szakít.
Mert hát minden szakításban ott munkál a magunkon dolgozni nem akarás, a magunkra is ajtót csapó sértődöttség. Az, mely épp úgy dzsungel, mint a nagyvárosi, avagy a rengeteg mélyi, még akkor is, ha egészen másnak hat is. László Lili játékában mégis egyszerre pulzál a dacos duzzogás és a másikhoz kapcsolódni vágyás elemi ereje, igénye, és e kettő persze egyszerre bénítja és inspirálná is Rebeccáját.
Ebben az Amy Herzog-darabban látszóleg minden könnyeden érthetőnek hat, így azt gondolnád, hogy pont terebélyes platánok alá kívánkozik, fülledtségtől szabaduló nyári estékre. De ez felszínes tévedés. Mert Szabó Máté rendezésében, bár cseles módon, és minden direktséget tehetséges finomsággal messzire kerülve, egyre mélyebb bugyraiban lépkedünk az önmagunk és a másik megértésétől elzárkózó élet- és kommunikáció idegenségnek. Annak, amely a generációk különbözőségéből adódónak szereti mondani magát, ám leginkább az előbb említett élet- és kommunikációs zavarként jellemezhető.
Mert Szabó Máté olvasatában ez a könnyednek érződő szöveg, amely persze egyben a finom, érzékeny elszólások, elharapott, félbehagyott mondatok tucatjait állítja csatarendbe, hihetetlen, értő, érző bravúrokkal lépdel egyre beljebb a vígjáték teremtette keretek között gyűrűző önvalónk mélyére. És teszi ezt úgy, hogy mindebből mit sem veszünk észe, maximum már csak akkor, amikor az Oktogonnál járunk.
A Jaj, Nagyi! igazi, felszabadult, megkönnyebbülést és önmagunkra csodálkozást adó jaj. Olyan, amelyből nem lehet előbb-utóbb nem megértenünk, hogy nem generációk élnek körülöttünk, hanem emberek. Olyanok, akiknek életkora, szocializációja néha totálisan eltérő, ám az életre és a kommunikációra, kapcsolódásra való igényük, ha tetszik, ha nem: közös.
