Revizor: Mennyire erős társadalmi elvárás 2026-ban a nők felé, hogy előbb-utóbb anyává váljanak?
Radnay Csilla: Azt szokták mondani, hogy nagyon erős a nyomás, de engem mint gyerektelen negyvenéves nőt megkímélt a társadalom és a családom is ettől. Szerencsém volt, én ezt el tudtam rendezni magammal. Persze, azt látom, hogy a fehér társadalom nagyon fél a népességcsökkenéstől, és hogy nagyon komoly kihívásokkal néz szembe az emberiség ezen a téren, mert egészen döbbenetes számok vannak a meddőségi mutatókban. Szóval az én példám egészen biztos, hogy nem általános. Ugyanakkor a Hosszú virágzás története már attól a pillanattól indul, hogy kiderült, a főszereplőnek nem lehet gyereke. Azt járjuk körül, hogy a meddőségi diagnózis után mi történik – nem igazán kutatott, de semmiképpen sem kibeszélt terület, hogy ilyenkor mi történik egy ember lelkében.
R: Jóllehet a darabban az is megkérdőjeleződik, hogy ez a főszereplő egyáltalán akart-e gyereket.
RCs: És ez helyes is, hiszen amikor egy gáttal szembesülsz, és felszámolódik az addig stabilnak hitt életprogramod, akkor minden megkérdőjeleződik. Ez identitásválságot okoz, és ilyenkor nincs is normálisabb dolog, mint hogy valaki felteszi magának a kérdést, vajon tényleg akart-e gyereket, és hogy általánosságban mi végre szül az ember gyereket. Amikor nincs akadály, akkor ezek a kérdések nem merülnek fel, és emiatt sokan felkészületlenül vágnak bele a gyerekvállalásba.
R: Na, igen. De ha mindenki képben lenne azzal, milyen nehézségekkel jár a gyerekvállalás, valószínűleg tényleg kihalna az emberi faj.
RCs: Igen, ez a baj a tanult jóléti társadalommal: elkezdi feltenni magának ezeket a kérdéseket. De közben sokan pozitív választ adnának e kérdésekre, akkor is, ha a sorsuk mégsem úgy alakul.
R: A Hosszú virágzás szerzője Zeck Julianna, akinek ez az első színpadi műve. Hogyan került a látóteretekbe ez az anyag?
RCs: Én már egy utas vagyok ezen a járaton, engem Zeck Juli és Szakács Hajnalka, az előadás rendezője keresett meg ezzel a darabbal. Én pedig kapva kaptam a lehetőségen. Fontos és keveset tárgyalt témának tartom ezt, és szeretem, amikor valaki valami számára fontos dologról szeretne beszélni a munkáján keresztül – és ez itt egyértelműen így van.
R: Purosz Leonidasz dramaturg a színlap szerint erősen átdolgozta a szöveget. Milyen irányba tett változtatásokat?
RCs: Juli eredeti műve gyönyörű, lírai, helyenként álomszerű szöveg volt, amibe Hajni is, én is elsőre beleszerettünk. Leo abban segített, hogy izgalmas ötleteket vitt bele, amelyekkel szituatívabbá változtatta a jeleneteket. Például külön szereplővé válik benne a mesterséges intelligencia – ez nemcsak érdekes, hanem nagyon aktuális is.
Radnay Csilla a Hosszú virágzás próbáján
R: Az elkészült szövegváltozat monodrámához képest elég mozgalmas. Mennyire törekedtek a rendezővel, Szakács Hajnalkával a színpadi játék felépítésénél ugyanerre?
RCs: Szeptemberben volt három hetünk a próbára, amikor megcsináltunk egy majdnem kész verziót. Most február végétől lesz még két hetünk, amikor újra felvesszük a fonalat. Ez egyébként egy nagyon jó színházi munkamódszer, mert a kettő között eltelt hónapokban volt idő leszűrni a tanulságokat – mindenkinek csak ajánlani tudom. Az első verzió rendezés terén is hasonlóan mozgalmas volt, mint a szöveg, de aztán az a konklúzió született meg bennünk, hogy az egy kicsit sok, és most az lesz a feladatunk, hogy jól arányosítsuk azt, ami végül az előadásban majd megjelenik. Látványban letisztult világ megteremtésére törekszünk, összesen egy darab zongoraszéket használunk, a hangsúly a színészi játékon lesz.
R: Nem találtam rá korábbi nyomot, ezért kérdezem: játszottál te korábban monodrámát?
RCs: Igen, pont idén, a Sommerreise című előadást. Habár ez egy dalciklus, szerintem nevezhető monodrámának, mert egyedül mesélek el benne egy történetet. Szóval ez most számomra a monodrámák éve.
R: És izgalmas neked egyedül lenni a színpadon?
RCs: Soha nem érdekelt ez a műfaj. Szeretek partnerekkel játszani, sokat merítek a jelenlétükből, és ez is a színház lényege szerintem: hogy egymásra reagálunk. De ezek az anyagok nagyon beindították a fantáziámat, és nem gondolok arra, hogy egyedül vagyok, egy alkotócsapattal dolgozom közösen, amelynek tagjai majd egyszer csak magamra hagynak.
R: Milyen nő ez a Hajnalka, akit az előadásban megjelenítesz?
RCs: Elindul harmincas nőként, meglehetősen kevés önismerettel. Látszólag sínen van az élete, de bizonyos értelemben lemondott az önállóságáról a párkapcsolatában, és egy normális, elfogadott női életpályán mozog, a házasságra, a gyerekvállalásra készül. Amikor kiderül, hogy nem lehet gyereke, akkor minden borul, és kénytelen újra identifikálni önmagát. Durva pokoljáráson keresztül ismeri meg saját magát. Végül az derül ki, hogy egyedül is megáll a lábán.
R: Te provokatívnak tartod azt a nőképet, amit a Hosszú virágzás megjelenít?
RCs: Nem, de el tudom képzelni azt a nézőpontot, ahonnan ez provokatívnak tűnhet. Nagyon fontosnak tartom azt a női teljességet, amit a darab megmutat, és élvezem is a saját életemben. És közben látom, hogy nem mindenki kedveli, ha az ember gondolkozik és képviselni is tudja magát, ha nem akar belemenni bizonyos játszmákba – de ez annak a baja, akit ez zavar.
R: Említetted már, hogy külön szereplőként jelenik meg az előadásban a mesterséges intelligencia. Neked mennyire vált az életed részévé? És mennyire tartod ijesztőnek a jelenlétét?
RCs: Az elmúlt nyáron sok időt fordítottam rá, hogy felfedezzem a ChatGPT-t. Több mint húsz éve tanulok franciául, elég sok mindent értek, tudok franciául olvasni, de beszélni nem, mert nincs alkalmam gyakorolni. Ezért elkezdtem vele franciául beszélgetni, ami nagyon hasznos volt. Olyasmikről beszélgettem vele, amik épp aktuálisan érdekeltek, és egy idő után azt vettem észre, hogy partneri beszélgetéseket folytatok vele, ami eléggé megrémített, úgyhogy abbahagytam inkább. De nem pánikolok miatta, már csak azért sem, mert tudom, hogy ez jelen lesz az életünkben. Viszont nem is nyűgöz le a szó esztétikai értelmében, nem vagyok rá túlzottan kíváncsi. Az Instagramot pörgetve rengeteg olyan videóval találkozom, miről én sem tudom, hogy az AI generálta. Belefutok aranyos kutyás videókba, amikről rendre kiderül, hogy nem valódiak. Erre pedig az a megoldás, hogy akkor nem nézek kutyás videókat – visszavonulok inkább az analóg világba, nem akarom ezt túlcsiszolt, túltökéletesített esztétikát. Engem az élet érdekel, és emiatt valószínűleg némileg kívülálló leszek majd hosszú távon. Bár, vannak nagyon hasznos funkciói is, például, amikor egy külföldi városban megmondja, hol tudsz gluténmentes ételt enni…
Fotók: Éder Veronika. Forrás: Orlai Produkció
R: Igen, felületes információadásban tök jó. De amikor bonyolultabbat kérdezel tőle, elkezd konfabulálni. Kicsit olyan, mint a gimiben azok az osztálytársak, akik akkor is kimentek felelni, amikor egyáltalán nem tanultak semmit.
RCs: Én így érettségiztem le történelemből. Kiderült előtte, hogy a barátnőm jegyzetei, amiket előtte átnéztem, nem is az érettségi tételek voltak. Bementem, kihúztam a „Nemzetközi konfliktusok a második világháború után” című tételt, és ötöst kaptam.
R: De hogy lehetséges ez?
RCs: Úgy, hogy ott volt a történelmi atlasz, amibe minden be volt írva, plusz valami rémlett is órákról, és ezt valahogy összekombináltam.
R: Kőszínházi és független színházi alkotómunka felváltva van jelen a pályádon. Most 2022 óta vagy a Vígszínház társulati tagja, azóta elég sokféle szerepet játszottál ott sok előadásban. Ez most az a pillanat, amikor neked egy kicsit elkezdett hiányozni a független színházi működés?
RCs: A járvány időszakát leszámítva mindig voltak párhuzamos munkáim független színházakban is. Nagyon szeretem a Víget, szeretek idetartozni, és rengeteget dolgozom házon belül is, de amikor jön valami, ami megmozgat, akkor nem kérdés, hogy igent mondok.
R: Extra sokat dolgozol. Hogy bírod cérnával?
RCs: Ez már a második olyan évem, amikor nagyon sokat dolgozom, de ezt egy kísérletnek fogom fel, hogy kipróbáljam, meddig tart a teljesítőképességem. Jóleső érzés, hogy még egyben vagyok. Ehhez rengeteg fegyelem kell és sok logisztika, nem fér bele betegség vagy kimerültség, nem mondhatom azt, hogy nem bírom tovább.
R: Nem lehet úgy lehozni, mint a történelem érettségit…
RCs: Nem, bizony. Bár ez egy önismereti utazás is, és megtanulja belőle az ember, melyikek azok a pillanatok, amikor kicsit engedhet a gyeplőn. Jelenleg tizennyolc előadás van a fejemben – ez egyéni rekordom. Amikor az egyiket próbálom, nem pánikolhatok a másikon, mindig arra kell koncentrálnom, amivel éppen foglalkozom.
R: Év végén Ruttkai Éva-emlékgyűrűt kaptál, amit a Vígszínház társulati tagjai titkosan szavaznak meg minden évben annak a művésznek, aki a legkiemelkedőbb művészi teljesítményt nyújtotta. Te is úgy érzed, hogy az előző éved kiemelkedően sikerült?
RCs: Nem, nem is tudok így gondolkodni magamról. De fontos kísérlet és szép előadás lett a Sommerreise, és mivel azt sokan megnézték a társulatból, és szerették is, az elismerést szerintem ennek köszönhetem.
