2026. március 7-én került bemutatásra Zeck Julianna Hosszú virágzás című monodrámája Szakács Hajnalka rendezésében. A meddőségről és annak feldolgozásáról szóló előadásra az író és a rendező Radnay Csillát kérték fel. A színésznővel beszélgettünk a bemutató után.
Miért mondtál igent a felkérésre?
Több faktoros döntés volt, bár hirtelen és impulzív. Egyrészt nagyon tetszett Zeck Juli darabja, gyönyörű szöveg fontos mondanivalóval, másrészt mindig is szerettem, amikor művészek önszerveződésbe kezdenek, és ezekhez a kezdeményezésekhez általában szívesen társulok. Harmadrészt, bár nem ismertük Hajnival egymást korábban, nagyon szerettem volna vele dolgozni.
Van felelőssége annak, hogy művészként egy ilyen témához nyúlsz?
Mindenképp. Én amúgy is felelősségmániás ember vagyok, amivel nem könnyítem meg a saját sorsomat. Bár nem használom agyon az Instagramot, de annyit látok, hogy engem főként fiatalabb nők vagy lányok követnek, és ebben is érzek felelősséget. Olyasmit szeretnék megmutatni a social mediaban akár magamból, akár a pályámból, amit a felhalmozott élettapasztalatokból hasznos konklúzióként szűrtem le a magam számára. A meddőségről esik szó a közéletben, művészetekben, de arról, hogy ez milyen identitásválságot okoz nemtől függetlenül valakiben, arról nemigen. Mert úgy tűnik, mintha mindenre lenne megoldás, hiszen szerencsére lehet lombikozni, örökbe fogadni, stb. De hogy nem tudod betölteni azt a sorsot, amit elképzeltél magadnak, a nullánál is lejjebb vet a játékmezőn, és erről nem esik szó. Nemcsak a társadalmi elvárások felől nézve megsemmisítő bárkinek egy ilyen tragédia. A meddőség mindent átír, felvet olyan kérdéseket is, amik valószínűleg enélkül nem merültek volna fel, például azt, hogy akart-e az illető valójában gyereket, és a kérdés megválaszolásakor az embernek egyedül kell szembenéznie elsősorban önmagával, aztán a párjával, kettejük közös életével, a terveikkel. Ha természetesen sikerül a gyerekvállalás, és megy minden a maga útján, nem biztos, hogy felmerülnek bizonyos kérdések. Bár kissé életszerűtlen, de én, mint túlanalizáló figura, hasznosnak tartom, ha az ember töviről hegyire átgondolja, még mielőtt belevágna a családalapításba, mert jó az, ha egy gyerek önmagáért jöhet a világra. Ugyanakkor arra biztatnám a férfiakat, hogy ne rettenjenek el az előadástól, mert bár a vezérfonala a meddőség ténye és első blikkre kimondottan női történetnek tűnik, de valójában egy gyászmunkát mutat be és egy adott ponton túl a veszteség nemtelenné teszi az embert, a megküzdés nem hiszem, hogy nemspecifikus.
Ha a meddőség egy tünet, egy jelzés, mit üzen Hajninak, a történet főszereplőjének a teste?
Egy nagyon kedves barátnőm megnézte az előadást, és számára evidencia volt az, hogy Hajni kimondottan abban a kapcsolatban nem akart gyereket, és a teste ezt jobban tudta, mint ő maga. Számomra ez érdekes nézőpont.
Ebben az évadban két monodráma bemutatód is volt: a Sommerreise a Víg Szalonban és a Hosszú virágzás a Jurányiban. Van magánya a monodrámának?
Súlyos magánya van az én megélésemben. Persze valójában nem, mert egy csapat dolgozik azon, hogy belődd azt a gólt, de a saját képesség és eszköztárával mégis csak magára van utalva a színész előadás előtt, közben és utána is. Én most ezt az utánát érzem a legsúlyosabbnak, nehéz letenni, pedig nekem sosem volt ezzel gondom. A Hosszú virágzás és a Sommerreise viszont kicsit megteker.
Mi segít a két monodráma után elengedni az aznapi előadást?
Rendszerető ember vagyok, ez most szinte a kényszerességig felerősödött. A dolgok élére állítása mintha segítene. (Nevet. – a szerk.) Annyi önismerettel már rendelkezem, hogy tudom, hogy hangulatember vagyok, és ismerem, hogy a legmélyebb fájdalom és nehézség sem tart örökké, tehát emlékeztetem magam ezeken a nehéz estéken, hogy minden elmúlik egyszer, és kitartás.
Kapsz visszajelzéseket a Hosszú virágzás után?
Igen, és ez is a monodráma magányát erősíti, mert amikor vannak társaim a színpadon, úgy lehet kanyarítani a beszélgetéseket, hogy az egész előadásról legyen szó, de a monodrámáknál, ha az egészről beszélünk, akkor is rólam beszélünk, ami zavarba ejt. Talán ami a legmegrázóbb és legmeghatóbb nem is az, amit mondanak az emberek, hanem a zsigeri reakciójuk. Többedjére futok bele, hogy sírva ölelnek meg, nem találják a szavakat, csak látom rajtuk, hogy valamit nagyon szeretnének mondani, tehát látom, hogy hat, és örülök ennek.
A Hosszú virágzásban Henry Purcell Artúr király című semi-operájából énekeled a The Cold Songot. Hogy került a darabba ez a részlet?
Hajni azt mondta, hogy ha én csinálok monodrámát, nem lehet, hogy ne énekeljek. A The Cold Song az ő találata volt, de én is ismertem, sőt egy másik előadásban már énekeltem is belőle részletet. Lélektanilag és dramatikusan is nagyon passzol a történet egy bizonyos pillanatához ez a dal, többen mondták, hogy ott tetőzik az előadás. Az áriában a fagyottságból valakit felélesztenek, aki viszont vágyik vissza a megmerevedett állapotba.
Van egyfajta távol-keleti hangulata a darabnak, a legyezős, gésa szerű Hajnival, de a cím és a plakát is a japán hatást erősíti bennem. Hogy alakult ez?
A plakát volt legelőször készen, mindannyiunkat megelőzött. Amikor az készült, Hajninak sokkal hangsúlyosabb volt a japán vonal a fejében. Eleve a színdarab címe is Vasumitra volt, aki – elhangzik a darabban –, a valóságban egy buddhista szerzetesnő volt, és az volt a missziója, hogy a szexualitáson keresztül váltotta meg a férfiakat. Juli és Hajni részéről is nagyon hangsúlyos volt ez a figura, de végül epizodistává vált, mert fontosabb volt a főszereplő saját útja. A mágikus realista álomjelentben, ahol Hajni – a valóságot megtekerve – saját magát nézi meg a színházban, adta magát a japán forma, és nagyon jól illik mindez a Purcell zenéhez.
Egy interjúban említetted, hogy nagyon vágysz utazni. Hova mennél el legszívesebben?
Tulajdonképpen bárhova. (Nevet. – a szerk.) Szeretem látni a világot, hogy máshol hogy élnek az emberek, és szeretem ennek azt a formáját, hogy közben dolgozom is egy kicsit, akkor nem nekem kell döntenem az úticélról. De a magam kedvére pl. Peruba nagyon vágyom, meg a természetbe, állatok közzé.
Játszottál már nálunk a Narratíva Kollektíva A Negyedik – Dante pokla előadásában. Hogy érzed magad a Jurányi Házban?
Az épület olyan, mint amilyenbe jártam gyerekkoromban iskolába. Minden ismerős, szeretek itt dolgozni. A Negyedik – Dante pokla darabban játszottam, de sok mindent próbáltam itt az elmúlt években, amiket máshol mutattunk be. Legalább 10 éve időről időre megfordulok itt, picit olyan, mintha hazajönnék.
Az interjút készítette: Bordás Katinka
2026. 05. 02.
